A „KÖTELES” HALAK
A „KÖTELES” HALAK
A középkorban és az újkor elején a tokfélék (Acipenserini) voltak a magyar vizek legértékesebb, s csak speciális módszerekkel fogható halai. A tokfélék éves rendszerességgel úsztak fel a Dunába, innen a nagyobb mellékfolyókba, s miután valamelyik csendes és sekély folyószakaszon lerakták ikrájukat, igyekeztek vissza a tenger vizébe. Ez a kettős „vándorlás” teremtett lehetőséget folyami halászatukra.
A legnagyobbra növő tokfélének, a vizának (Acipenser Huso L.) több mázsás hústömegét, ízletes voltát és ínyencségként fogyasztott ikráját dicsérték a régiek. Bél Mátyás például egy 1733-ban Mohácson kifogott és Bécsbe szállított, 805 font (kb. 450 kg) súlyú és 5 1/2 rőf (kb. 428 cm) hosszú vizáról adott hírt, megemlítvén azt is, hogy 88 fontnyi (kb. 49 kg) volt az ikrája (Bél M. 1984a: 353). A vizahalászatnak a középkor folyamán a Duna mentén – főképp a Csallóközben – volt kiemelkedő gazdasági jelentősége (például: Takáts S. 1897; Alapy Gy. 1933), de számottevő vizahalászat folyt a Tokaj–Szolnok közötti Tisza-szakaszon is (Sugár I. 1979). A források elsősorban a királyi, főnemesi és kolostori konyhákon elfogyasztott, esetenként többszáz kilométer távolságra elszállított, darabszám adminisztrált vizákról emlékeznek meg (Iványi B. 1962; Benda B. 1999). A 18. századra már csökkent a magyar vizekből kifogható vizák mennyisége, ennek következtében a vizahalászat módszere is módosult. Bél Mátyás, aki dunaföldvári, illetve Szeged környéki személyes megfigyeléséről egyaránt beszámolt, a szégyét nem, csak a kerítőhálóval való vizafogást ismertette (Bél M. 1984a: 352–353; 1984c). A 19. század első felében pedig – az al-dunai halászat hatékonyságának megnövekedése, illetve a Vaskapu szabályozása miatt – annyira megfogyatkoztak a vizák, hogy Danicska József mindszenti halászmester – amint azt 1896 körül keletkezett kéziratos emlékiratában leírja (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz.) – évtizedenként csak egy-egy példánnyal találkozott. A 20. században a Dunán is csak kivételesen került hálóba egy-egy példány, és ezekről újra meg újra szenzációként tudósított a napi sajtó (az adatokat összegyűjtötte: Khín A. 1957).
A valamivel kisebbre növő (1–2 méter hosszú, 50–150 kilós), a történeti forrásokban toknak és sőregnek emlegetett tokféléket (színtok: Acipenser nudiventrisa L.; vágótok: Acipenser güldenstadtii L.; sőregtok: Acipenser stellatus L.) a 19. század második felében még gyakran fogtak, a 20. századra viszont elveszítették gazdasági jelentőségüket: ha véletlenül hálóba akadtak, csak lényegesen kisebb példányaik. A legkisebbre növő tokféle – a szakirodalmi adatok szerint 7–10 kg-os, a közelmúlt sporthorgász rekordlistája szerint 6,33 kg-os (Harka Á. 1997: 34) – kecsege (Acipen-ser ruthenus L.) máig minőségi zsákmánynak számít. A két világháború között a dunai és tiszai halászok az év egy rövid szakaszában még érdemesnek tartották a kecsege horgászatára specializálódni, helyenként pedig külön kecsegeháló szolgált a fogására. Ahhoz képest azonban, hogy a 17–18. században Tokaj táján külön rendtartás 117szabályozta a kecsegehálók lerakásának feltételeit, lévén a vidék legfontosabb minőségi zsákmánya (Pap M. 1981), manapság már alig jelent többet gasztronómiai kuriózumnál, ha a legízletesebb halként emlegetik.
Legnagyobb ragadozó halunk, a harcsa (Siluris glanis L.) a 19. századi ismertetések szerint a 3 méter hosszúságot és a 200 kg súlyt is elérte, 1995-ben viszont a sporthorgász rekordlistán egy 98 kg-os példány volt az élen (Harka Á. 1997: 112). Ha ilyen mértékben csökkent is a harcsák mérete, s ha meg is ritkultak a kapitális példányok, a közelmúlt halász- és sporthorgász élménytörténeteinek – ahogy a korábbi évszázadokban is voltak – ők a főszereplői. Falánkságukat a vízben úszkáló kacsák, libák megdézsmálásával, sőt ember és állat megtámadásával szokták jellemezni. Ezek a toposzok, valamint a cseles legyőzésüket részletező élményelbeszélések egyes motívumai több évszázadosak (Szilágyi M. 1992b). A harcsa – a 18–19. századi árlimitációkból következtetve – nem tartozott ugyan az íze miatt különösen értékelt halak közé, szálkamentes hústömege mégis csábító volt a vevő számára. Ezért egyedi módszerekkel fogják ma is, és a tömegzsákmánytól elkülönítetten viszik piacra.
Az archivális forrásokban a tokféléket és a harcsát nevezik öreg – azaz ’nagy’ – halnak. E fajok közül kerültek ki az ún. köteles, számos halak. A „köteles” jelzőt a vízben való kikötéssel magyarázták a halászok, ez azonban a jogi „kötelmek” feledésbe merülése utáni népetimológia. Mindkét jelző arra vonatkozik, hogy a halászokat elsősorban a darabszám számon tartott minőségi zsákmányból kötelezték az úri konyha ellátására (vö. Herman O. 1887–88: 806).
