KIÁLT
KIÁLT, (ki-a-al-t) önh. m. kiált-ott, htn. ~ani v. ~ni, par. ~s. Elemzéséről, l. KIABÁL. Módositva tájszokásilag: kajált v. kaját. Képzési formára nézve, és mint hangutánzók rokonok vele: üvölt, süvölt az ü, sü gyöktől; rikolt, sikolt a rí, si gyöktől. Tájszokásilag az l elmarad: kiát, honnan hallani túl a Dunán: őt kiát, e helyett: üvölt kiált. Mennyiben végképzőjök t, rokonok ezek is: ohajt, sohajt, ahít, sivít, visít, sipít, sápít, vonít, nyerít, bődít, suhít, jajdít, kukorít, nyávít, melyek mind a gyökérhangnak cselekvését jelentik. Értelme: egyszer éles, és vastag hangon, teli torokkal szól, viszhangoztatja a léget; ha ezt töbször teszi: kiabál v. kiáltoz. Örömben, haragban, fájdalomban kiáltani. Az erdőben a vadásztársakra kiáltani. Rákiáltani valakire. Fölkiáltani a toronyba. Lekiáltani a pinczébe. Kikiáltani az ablakon. Magát nagyon elkiáltani. Belekiáltani a siket fülébe. Égbe kiáltani, átv. ért. az isteni igazságot boszúra ingerelni, fölhíni. Pénzre kiáltani, am. pénz után vágyni. Az egész világ pénzre kiált. (Km.). Használtatik tárgyesettel is, ekkor am. kiáltva hirdet, nyilvánít valamit. Tüzet, veszélyt kiáltani. Néha am. kiáltva hí, idéz. Magához kiáltotta a vadászebeket. Elékiáltotta a szolgákat.
