A PARÁZNASÁG EGYHÁZI ÉS VILÁGI BÜNTETÉSE
A PARÁZNASÁG EGYHÁZI ÉS VILÁGI BÜNTETÉSE
A házasság előtti nemi érintkezés eltűrésének ezek a 20. századi példái más megvilágításba helyezik a teherbe esett lányok egyházi és világi büntető felelősségre vonásának 17–19. századi gyakorlatát is. A feudalizmus századaiban a házasságon kívüli szexuális kapcsolat minden formáját hivatalból üldözte a büntető hatalom. Azaz: nemcsak a férfiak erőszaktétele, a nők kéjelgése vagy a nemi aberráció esetén indította meg a büntetőeljárást az úriszék – „mint az Isten által ráruházott hatalomból a tízparancsolat őre” (Kállay I. 1985: 218) –, ha a paráznaságról tudomást szerzett. A tízparancsolat elleni vétségnek minősítették, akár volt magánvád, akár nem, azokat az eseteket is, amikor egy legény teherbe ejtett egy leányt: mindkettőjüket megbüntették. Esetleg nem akkora szigorral, mintha az egyikük házasságtörésben is vétkesnek találtatott. A 16–17. században a parázna legényeket és házas férfiakat következetesen pénzbírsággal sújtották; az úgynevezett bikapénz a pallosjogú földesúr jövedelmét gyarapította. A vétkes hajadonokat pedig – a pénzbüntetésen túl – leggyakrabban megkorbácsolták vagy megvesszőzték, míg ismétlődő bűnbeesésük – tehát a kéjelgés – büntetése akár halál is lehetett (részletesen: Eckhart F. 1954: 63, 140–146). Ehhez képest a 18–19. században valamelyest enyhült a felelősségre vonás szigorúsága. Inkább csak a paráznaság minősített eseteiben (az erőszak, a kényszer bizonyíthatóságakor, s az ismétlődést megtorolva) szabtak ki kemény büntetést, a bikapénz követelése pedig mind kevésbé volt jellemző. A megesett leányok s az elcsábításukban vétkesnek talált legények úriszéki felelősségre vonása ekkortájt már rendszerint a gyermektartásra kötelezéssel kapcsolódott össze. Ha utólag házasságot kötöttek, gyakran a büntetés kiszabásától is eltekintett az úriszék (Kállay I. 1985: 218–223).
Nem annyira a szigorúság enyhülésének, hanem az úriszéki bíráskodásra amúgy is jellemző következetlenségnek a jele, hogy a 18. század utolsó harmadában – a helytartótanácshoz kötelezően felterjesztett büntetőper-kivonatok tanúsága szerint – több megyében az úriszékek és a szabad királyi városokban egyes magisztrátusok feltűnően kis számú ítéletet hoztak vagy nem is ítélkeztek nemi erkölcsöt sértő bűnügyekben. 704Hajdu Lajos szerint ennek a következetlenségnek az lehetett az egyik oka, hogy „átalakulóban voltak az erkölcsök, s ez tükröződik a bírói praxisban is: ha nem volt botrány – nem kívántak a hatóságok beleavatkozni az emberek magánéletébe” (Hajdu L. 1985: 291). Annak mérlegeléséhez nem rendelkezünk elegendő információval, hogy valóban az erkölcsi felfogás átalakulásának jele és a büntető bíróságok belátásának következménye lett volna a vidékenként eltérő kezelés. Az adatok inkább arról tanúskodnak, hogy az úriszék vagy a magisztrátus csak az éppen eléje kerülő ügyekben járt el, függetlenül attól, mennyire volt súlyos vétség vagy alkalmi botlás maga az ügy. Vagyis a bűnüldözés módszerei lehettek elégtelenek, így a felderítés csaknem lehetetlen (vö. Hajdu L. 1996: 99–105). Ha helyes e következtetésünk, arra is meg kell keresnünk a választ, hogy miért tűnik kevesebbnek a legények és a leányok házasságon kívüli kapcsolatát érintő panaszok száma: a bűnüldöző hatóság vajon miért nem tudhatott mindazokról, akik a kor erkölcsi felfogása szerint nyilvánvalóan vétettek a hatodik parancsolat ellen.
A falvak és a városok népe abban az esetben nem fordult bírósághoz, ha nem tekintette „bűnösnek” azt a szexuális kapcsolatot, melyért tudván tudta, hogy büntetést szab ki a hatalom. Illetve akkor, ha peren kívüli eszközökkel is rendezhetőek voltak az ilyen természetű közösségi konfliktusok.
Bár a teherbe esett leányok úriszék elé kerülő ügyeiben a jog eszközével kellett kikényszeríteni – ha ki lehetett egyáltalán – a csábító házasodási szándékát, a leányok szokásos védekező taktikája mégis egyértelműen elárulja: mi is volt a „botrány” elhárításának az a „jogon kívüli” eszköze, melyre, ha teherbe estek, okkal-joggal számíthattak. A leányok ugyanis minden esetben azt hozták fel mentségükül, hogy a legény vagy özvegy ember házassági ígérettel kecsegtette őket. Ez még akkor is mentségnek látszott a leány szemében, ha a gazda és a szolgálóleány közötti függőségi viszony miatt aligha lehetett reális esély a házassági ígéret teljesülésére (lásd Tóth I. Gy. 1991: 45–46. példáit). A maga mentségét kereső természetesen számíthatott a szokásjogon alapuló bírói gyakorlatra, hiszen a házasság kikényszerítésével valóban rendezettnek tekintette az úriszék a leányanya társadalmi státusát. A kecsegtető ígéret elhangzásakor azonban aligha egy per esetleges sikere, inkább annak tudata erősítette a leány hajlandóságát, hogy a házassággal utólag szentesített szexuális kapcsolat – a közösség erkölcsi felfogása szerint – nem volt végzetes leányi vétség.
A megesett leányok ellen folytatott úriszéki perekből – azaz: a faluközösségen kívüli elítéltetés esetlegességéből, az értékelhető esetek kis számából – persze felettébb kockázatos lenne a házasság előtti nemi kapcsolat elfogadott voltára következtetni. Egyéb források is elmosódottabbnak mutatják azonban a deviancia és a normakövető viselkedés határvonalát annál, mint amilyennek a valláserkölcsi elvek szerint lennie kellene.
Alapos elemzést érdemelnének például a falusi-mezővárosi elöljáróságoknak – mint az úriszék helyett eljáró alsó fokú bírói fórumoknak – a megesett leányokkal kapcsolatos intézkedései. Ezeknek – a nagykunsági, a Békés megyei kis mezővárosok 18–19. századi iratanyagára alapozott ismereteink szerint – inkább jellemzője volt az apa kiderítése, házasságra kötelezése, illetve a magzat védelmére való figyelmeztetés, mint a leány „bűnének” megállapítása és a szigorú büntetés. A helyi iratanyag 705(ebben a vonatkozásban messze nem teljes) áttekintése arról is meggyőzött, hogy a teherbe esést számon kérő tanácsi vallatások nem voltak következetesek: egy-egy időszakban megszaporodtak az ilyen ügyek. A nagyobb buzgalom – ha nem is hivatkoztak rá – nyilván nem volt független valamilyen felső utasítás tessék-lássék végrehajtásától. Ha pedig nem meggyőződésből vallattak, csupán utasítást hajtottak végre a saját közösségük erkölcsi normájával azonosuló bírák, a helyi közvélemény nyilván kisebb mértékben volt felháborodva, mint azok, akik „felülről” diktálták a normát. Egy gyomai (Békés m.) leányanya 1790-ben például a maga mentségére így fogalmazta meg a helyi bírák neki is feltűnő következetlenségét: „ezelőtt másfél Esztendővel is meg estem, hanem a’ szabad világban meg nem büntettettem” (Szilágyi Miklós 1995b: 235).
A kedvező forrásadottságok olykor a házasságon kívüli szülések gyakoriságának valószínűsítésére is lehetőséget kínálnak. Imreh István Keresztúr-fiúszék 38 településének „erkölcsrendészeti statisztikáját” állíthatta össze egy 1823-ban a széki tisztviselők által 14 kérdőpont alapján elvégzett bizottsági vizsgálat jegyzőkönyvéből. A faluról falura járó bizottság előtt „a falusbíró, a nótárius, az esküdtek s más tekintélyes emberek – szabad székelyek, jobbágyok, itt-ott nemesek is – emelnek vádat”, s a megvádoltaknak meg kell jelenniük, a bizottság pedig – mint egy bíróság – „megvizsgál, határoz és büntet – mindent, amit az elmúlt években felróhattak bárkinek is”. A jegyzőkönyvek szerint 21 faluban 69 esetben került a bizottság elé megesett leány; „48-an egyszer, 17-en kétszer, 4-en ennél is többször szültek törvénytelen gyereket”. Ebben az esetben nem is a leányanyák nagy száma, s e vétségnek más vétségekhez képest feltűnően magas aránya az igazán figyelemre méltó. (Összehasonlításképpen: tolvajlás 22 eset, részegség 43 eset, káromkodás 40 eset, pipázás 47 eset.) Az árul el igazán sokat a vétség faluközösségi büntetéséről, hogy azokat a leányokat, „akikkel egyszer ’baj történt’ ugyan, de azután magukat becsületesen viselték, ’abszolválták’, felmentették, éppen csak hogy ’megintik’ – természetesen akkor, ha eklézsiát, ha egyházmegyét követtek, ha tehát az egyházi hatóság előtt bűnüket ’megismerték’ és megbánták”. Csupán néhányukat – a többször is vétkezetteket – ítélte a bizottság 12 vagy 24 korbácsütésre (Imreh I. 1979: 33–34).
A leányanyák egyszerű megintése ez esetben nem a vétség alól való felmentést jelenti. Inkább az egyház illetékességének, az egyházi büntetés nagyobb súlyának elismeréseként értelmezhetjük. Az eklézsia-, egyházmegye-követés, vagyis az egyházközség nyilvánossága előtti bűnbánat és bocsánatkérés, s ami ezzel gyakran együtt járt: a megszégyenítő szimbólummal való megjelölés (szégyenkő, szégyenpad) a protestáns egyházi fegyelmezésnek volt a jellemzője, s helyenként, bár megszelídülve, maradt is napjainkig. (A református egyház fegyelmezéséről összefoglalóan lásd Illyés E. 1941; Kósa L. 1990: 459–460; a közelmúlt erdélyi gyakorlatáról: Barabás L. 1994: 180–197.) A gúnyolódó megjelölés, ezzel együtt a kicsúfolás, a leköpdösés, a záptojással dobálás stb. mint megszégyenítő büntetés azonban katolikus szokásokban gyökerezik (a szégyenkő elterjedtségéről lásd Bruckner Gy. 1926: 12). Egy 1729-es váci eset tanúsága szerint a szimbolikus megbélyegzés mint egyházi s a hívek egyetértő megvetésére számító büntetés olyan esetben is megelőzte, illetve helyettesítette is a világi bíróság számonkérését, amikor a leányanya laza szálakkal kapcsolódott a templomi gyülekezethez: idegen városban tartózkodva szülte meg gyermekét. 706A kétszeres leányanyát arról faggatták, hogy megbüntették-e már, s ő azt vallotta: első gyermeke születése után Vácott, másodiké után pedig „Budán Jesuiták templomában három vasárnap szalma koszorúba állottam” (Schram F. 1970: 647).
A házasság előtti testi szerelem összehangolt és egymást kiegészítő világi és egyházi büntetésének most csak vázlatosan felidézhető tényeiből nemcsak az látszik, hogy a „Ne paráználkodj!” erkölcsi parancsát jogi kényszerítő eszközökkel fogadtatták el. Éppen ezért nem tudhatjuk, hogy a hajadon szüzességének legfőbb erkölcsi értékké szilárdulásában milyen része volt a vallás tanításából következő magatartási automatizmusnak, milyen a folyamatosan ismételgetett tilalomnak s az ezt nyomatékosító nyilvános megszégyenítéseknek – azaz a büntetéstől való félelemnek. Olyan következtetés is adódhat azonban idézett példáinkból, hogy a faluközösségek, egyházközségek tagjai, bármennyire azonosultak is ezekkel a keresztényi elvekkel, a vétkes személyt nem egyetlen botlása miatt, hanem teljes személyiségének ismeretében minősítették bűnösnek – vagy kezelték úgy, mintha mi sem történt volna. Végül is ebben rejlik a magyarázata annak, hogy idézett példáinkban miért látszik megbocsátóbbnak, elnézőbbnek a paraszti felfogás, mint a büntető hatalom.
