HATÓSÁGI BEAVATKOZÁS A SZOKÁSRENDSZERBE
HATÓSÁGI BEAVATKOZÁS A SZOKÁSRENDSZERBE
Nem ennyire egyértelmű a közösségi ellenállás motivációja, ha a szokásrendszerhez tartozó, rituális célokat szolgáló és a szórakozást biztosító valamely „népszokás” – egykorú minősítés szerint: „rossz szokás” – betiltását fogalmazta jogszabállyá a világi vagy egyházi hatóság. Az adatokból ugyanis a paraszti közösségekre kényszerített külső akarat teljes hatástalansága is, a befolyásolás hosszabb távon mégiscsak eredményes volta is kiolvasható.
Azt megállapíthatjuk, hogy határozott belső logikája volt az eseti tiltások és az általános tilalmak érveinek: az erkölcsjobbító szándék határozta meg a beavatkozási kísérletek szinte mindegyikét. Vagy valláserkölcsi megfontolásból kárhoztatták a parasztokat, s puritánabb életvitelre akarták rávenni őket, például a legények-leányok intim avagy felszabadultan zajos együttléte, mulatozása „rosszra” csábító hatására figyelmeztettek. Vagy az egyén indokolatlanul nagy költekezésének következményétől, az anyagi romlástól, illetve az egészségkárosodástól megóvás atyai kötelességét hangoztatva ostorozták a tudatlanságban tévelygőket. Akármi volt is az indíték, a rendi értelemben alávetettek irányításának, az erkölcsi jóhoz segítésének igyekezete hatotta át a tanácsoló és az engedetleneket azonnal büntető „úri” magatartást. Vagyis a saját életeszmények magasabbrendűségébe vetett hit volt bármiféle beavatkozás meghatározója – korántsem a hatalmi önkény. Ez az öntudatos meggyőződés szükségtelenné tette – a rendelkezők logikája szerint legalábbis – a kárhoztatott „rossz szokásokhoz” ragaszkodás társadalmi és kulturális hátterének felderítését, megértését. Ami azután a legjobb szándék fogadtatását a „mi” és az „ők” eredendő szembenállására egyszerűsíthette.
Az erkölcsjobbító meggyőződés, a paraszti tudatlanság elleni fellépés kötelességének öntudata még a „néppel” együtt élő s társadalmi felemelésének programját személyes életcéljává lényegítő szarvasi evangélikus lelkészre, Tessedik Sámuelre is 707jellemző volt. Naplószerű feljegyzéseiben indulatos, de felettébb logikus érveket felsorakoztatva kárhoztatta például a lakodalmaknál, a keresztelőknél, a halotti toroknál tapasztalt oktalan pazarlást, az iskolás gyermekek karácsonyi ostyahordozását, a Balázs-járást vagy a májusi (pünkösdi) fák felállításának széltében gyakorolt szokását. És azt is újra meg újra elégtétellel nyugtázta, ha a „legmagasabb helyről” érkezett tilalom megegyezett hivatali elődje vagy a maga korábbi tiltó rendelkezésével (Tessedik S.–Berzeviczy G. 1979: 281–298).
Egy helybeli lelkész tekintélye s prófétai indulata nyilván hozzájárult nem egy népszokás háttérbe szorulásához, eltűnéséhez. Még akkor is, ha – mint Tessedik esetében – az egyházközségével való folyamatos konfliktusok kísérték a helybeli lelkésznek a „rossz szokások” megszüntetésére irányuló erőfeszítéseit. A 20. századi néprajzi gyűjtések mégis inkább az egyházi tiltások hatástalanságáról: az elsorvadás, a megkopás folyamatának felettébb lassú voltáról tanúskodnak. A palóc területeken ismert kiszehajtást Gömörben, Szepesben az evangélikus egyház tiltása már a 17–18. században háttérbe szorította (Manga J. 1969: 117–126). Az 1766–1769-ben felvett Heves megyei egyházlátogatási jegyzőkönyvekben gondosan feljegyezték a tiltott szokásokat: a templom védőszentjének napján tartott zenés, táncos mulatozásokat, a húsvéti locsolkodást, hamvazószerdai zenés mulatságát, az ivót, a gyermekágyas asszony étellel-itallal ellátását, a poszrikot, a fonóházak tartását és a lányok-legények közös labdázását (Kovács B. 1987: 312–313). Olyan szokásokra vonatkozott tehát a 18. századi egyházi tilalom, melyek majd két évszázad múltán is meghatározó elemei voltak a palócvidék szokásrendszerének (vö. Gulyás É.–Szabó L. 1989: 303–459).
Bár a 16–17. századi egyházi irodalom már következetesen kárhoztatta „a halottsiratás és a torcsinálás ’esztelen’ szokását”, még a 18–19. században sem értek el számottevőbb eredményt a Helytartótanács és az egyházmegyék egymást erősítő és többször megújított szigorú utasításai (vö. Belényesy M. 1958c: 338–343; Kodolányi J. 1959: 144–253). A halotti torok szokásszerű s a rituális tartalmat is megőrző fennmaradása a 20. századig (vö. Kunt E. 1990: 85–86) nyilván annak is köszönhető, hogy a helyi elöljáróságok – amint azt a kecskeméti tanács 18. század eleji büntető gyakorlata tanúsítja – nem általában a halotti torozást, csupán annak táncos mulatsággá fajulását szankcionálták, szelídítettek tehát a szigorú felsőbbségi tiltáson (Szabó K. 1934: 81).
Hozzá kell tennünk az elmondottakhoz: a 18. században, a 19. század elején tilalmazott jó néhány népszokásnak csupán halványuló emlékeit (idő telvén azt sem) találták meg a néprajzi gyűjtők. Ez a hatósági beavatkozások eredményességét látszik igazolni. Nem lehetünk azonban bizonyosak abban, hogy a „tilalom” és az „eltűnés” között mindenütt, minden esetben ok-okozati az összefüggés. A Jászkunságban a 20. századra már kikoptak a szokásrendszerből, illetve – a gyűjtői megfigyelések szerint – egy-egy településen csak a tanyasiak vagy a marginális csoportok gyakorolták például az egy-két évszázaddal korábban tilalmazott juhtorozást, mely „dobzódással” szokott járni, a több napos lakodalmazást s azokon a lövöldözést, a „tyúkverő járások”-at, a „muzsikával való kóborlásokat”, a halotti torokat és zajos keresztelőket, a karácsony esti ostyahordozást és a karácsonyéji lövöldözést (lásd Györffy I. 1936: 323; Örsi J. 1990: 158; Gulyás É. 1994: 353, 356). A jelentőségcsökkenés okai között a vagyoni érdekek mentén polarizálódó és a polgárias eszményekhez 708eltérő módon igazodó társadalmi és kulturális csoportok, rétegek más-más kulturális eszményeit is gyaníthatjuk, nem csupán a tilalom hatását. Voltak olyan „kis közösségek” a jászkunsági mezővárosokban, melyek öntudatosan megtagadták a „parasztosságot” kifejező szokásaikat, s olyanok is, melyek a régies szokásokhoz ragaszkodásukkal akartak tüntetően elkülönülni.
