A KATOLIKUS ÉS A PROTESTÁNS RENDEK
A KATOLIKUS ÉS A PROTESTÁNS RENDEK
A jogütközést sem megmagyarázni, sem egy kiépült jogrendszerben évszázadokig fenntartani nem lehet más alapon, mint a két különböző közjogi felfogással élő nagycsoport, a katolikus és protestáns rendek küzdelmes együttélésével. Erdély után ez a helyzet öltött törvényes formát a Bocskai és Rákóczi György seregei által kicsikart bécsi és linzi békék magyar országgyűlési becikkelyezésével. A társadalom felekezetiesedése (konfesszionalizálódása), mint Európa-szerte másutt is (Schmidt, H. 1992), Magyarországon ezzel emelkedett ki a középkori eretnekkérdés partikuláris jelentőségéből. A felekezeti kérdés valószínűleg el sem jutott volna a közjogi megformálódásig – az eretnekprobléma középkori elnyomó megoldásaival oldódott volna meg –, ha a protestantizmus a gyenge 16. századi magyarországi városok eretnekmozgalma maradt volna, ha a partikuláris érdekviszonyok nem állították volna mellé a nemességet, vagy ha rendi szervezetnek nincs módja rá, hogy a falvakat vallásügyükben befolyásolja. Ezen túl még mindig és ugyanezeken a stációkon keresztül visszafordítható lett volna, mint ahogy jelentős mértékben, az ellenreformáció korában, vissza is fordult a helyzet. A történeti lehetőségek között annak lett az ország szűkebben vett erdélyi területein túlterjedő jelentősége, hogy a feudális Európa hatalmi viszonyai egyensúlyozó szerepet kaptak az erdélyi protestáns rendi államban, amely saját szuverén keretei közt alkotmányos formában intézményesítette a felekezeti megosztottságot (Makkai L. 1987: 177–229). Az erdélyi fejedelmek az „impériumban”, a királyi Magyarországon is támpontot szolgáltattak a nemesi ellenállás katolikus felének is. Ezzel viszont a magyar társadalomban két, keletkezése idején teljes, a rendi osztályszerkezet minden csoportját felölelő, intézményesült szerkezeti tömb jött létre. Az 1608-as évben, a „négyféle állapotú országlakók” politikai előjogainak szétválasztásával, köztük a főrendek deklarálásával (1608: I. tc.), még egy szempontból fikcióvá tette az egységes nemesi rend (una eademque nobilitas) közkedvelt köznemesi tételét, utólag törvényesítve a már évtizedek óta a nyugati országrészen is létező katolikus és protestáns rendeket.
A felekezeti megosztottság rendi határvonalon túli, köznépi formáinak létrejötte 107a három részre szakadt országban eredetileg három történetként indult. Míg a Lajtán túl, részben a királyi Magyarországon is, a hűbéri regionalizmus hagyománya konszolidálódott az újkori vallásháborúkat lezáró westfáliai békében, a „cuius regio, eius religio” elv alapján, amelyben a rendek, s őket követően szinte automatikusan az ő alattvalóik, a fejedelmi konfessziót követték, s felmondták a korábbi türelmi törvényeket. Nálunk, ebben az ellentmondásos formában, fennmaradt a rendek felekezeti megosztottsága. Regionalizmus híján (Ferdinandy G. 1907) a rendeknek a „jus possessionis” és a „jus patronatus” elégséges eszközt adott a köznép térítésére, a megosztottság közvetítésére (Szabó István 1948: 221).
A köznép felekezetiségét ugyan mindenhol a magyar rendiség kora újkori sajátosságai szabták meg, a három részre szakítottság, a tridenti zsinati határozatok kihirdetésének bizonytalanságai (Szeredy J. 1883: 127) mégis minden felekezet szokásvilágán nyomot hagytak. Bálint Sándor ezt a hódoltsági „laikus katolicizmus” és a „tridenti vonal” hipotézisével ábrázolta: „…határvonalat lehetne húzni a Balaton, légvonalban folytatólag a palóc tájig terjedő nyugati rész, Kisalföld, Csallóköz tridentínus, osztrákos, illetve a dél-keleti dunántúli rész: Somogy, Baranya, Tolna archaikusabb, »mediterrán« jámborsága között. Ez utóbbiakhoz tartoznak a sokacok és bunyevácok is.” A protestánsokat illetőleg: „A tradíció szívós erejét mutatja, hogy a középkori liturgiának, liturgikus gyökérzetű szokásrendnek számos eleme éppenséggel a protestáns kegyességben őrződött meg. Ilyen az ormánsági gyónóbúza, székelyföldi határjárás húsvét éjszakáján református falvakban is, a torockói újkenyérkultusz és több más” (Bálint S. 1974: 90, kiemelés T. Z.). A 19. században kialakuló, polgári nemzetet tagoló felekezeti etnicitás sajátos, plebejus műveltségi változata a néprajzi csoportok felekezetileg is elkülönülő mozaikja.
Az egyén született rendi státusába a rendi pluralizmus második feléből, a keresztény közösséghez tartozásból származó elemek a reformáció nyomán, a katolikus és a protestáns rendek kialakulásától kezdve eleve megosztott formában épülnek be. Mivel ebben az esetben is minősítésről van szó, a rendi struktúra ezeket a minősítéseket is hierarchiába rendezi. Igen jellemző, hogy a felekezeti kérdés is a nemesi szabadságjogok biztosításának függvényében került a tárgyalóasztalra. Bocskai is ezek védelmében lépte át a királyság határát (Eckhart F. 1933). Így az erdélyi helyzettel ellentétben a magyarországi protestáns rendek a reformáció legnagyobb elterjedtségének idején is kiváltságuk kútfejével, a katolikus uralkodóval álltak szemben. A vallásszabadság állandó megerősítésének fent idézett törvénysorai is bizonyítják, hogy a protestáns rendek állandó védekezésben voltak az uralkodó katolikus egyházzal és a katolikus rendekkel szemben.
