A NYILVÁNOS ERETNEKSÉG: HŰTLENSÉG – NOTA
105A NYILVÁNOS ERETNEKSÉG: HŰTLENSÉG – NOTA
A világi és az egyházi rendiség viszonyának elrendezésével Werbőczy azoknak a közösségeknek a kondícióit illesztette szokásjogi normái rendszerébe, amelyekből a személyek társadalmi állása és kiváltságos jogai eredtek – s amelyek természetesen az ő korában is és a következő évszázadok folyamán is hatalmi küzdelmek tárgyai voltak. A két rendiség azonban, mint láttuk, különbözött egymástól mind összefoglaló nagycsoport-koncepciójában, mind az egyéni karakter és a személyek meghatározásában, nem utolsósorban pedig a közösség mint egész belső rendi szerkezeti elveiben. A világi normának mindenekelőtt azon a téren kellett állást foglalnia, hogy a kereszténységnek milyen következményei vannak a személyek világi alattvalói állására.
A társadalom felekezeti tömbökre való tagolódása, az elkülönülés formája és ideológiai, jogi megfogalmazódása kora újkori eredetű. Az uralkodó római katolikus alkotmányos álláspont a kérdésben az érett magyarországi újkori feudalizmussal együtt a 15–16. századi viszonyok között alakult ki, nem a reformációval, hanem a „nyugtalanság korában” az előreformációs és a skizmatikus eretnekségekkel szemben. A kánonjog a középkori nyugati keresztény, Aquinói Tamás nyomdokain kialakult felfogás szerint a zsidókat mint nem keresztényeket, de nem is egyszerű pogányokat ítéli egyszerű jogvesztésre, veti bűneik miatt „örök szolgaságra” (Aquinói Szent Tamás 1943: 426). A pogány szolgaság volt mégis az az állás, amely változtatható volt a keresztség felvételével.
A minden lehetséges társadalmi különbség terén a rendi határvonalak átjárását szabályozó nemesi szokásjog az egyházi rendiséggel való találkozási pontjánál kemény, áthághatatlan, normatív falat emelt. A keresztény közösséget elhagyó személy olyan, mint aki katonai táborból megszökik. Mivel a „tábor” integritásáról van szó, szökésnek és hűtlenségnek számít a „tévelygés” is. Az eretnekséggel hűtlenségre jutott személyeket, „a hit megrontóit”, Aquinói Tamás nyomán a Hármaskönyv szigorúbban bünteti, mint a pogányokat vagy a közönséges bűnözőket, még ha azok főbenjáró gonosztetteket követtek is el: „…a nyilvános eretnekek, a kik tudniillik valamely kárhoztatott vallásfelekezethez csatlakoznak…”; keresztény alattvalói függőségük folytán felségsértők, a hűtlenségben vétkesek. A szabadok világi közösségének törvényei ezen a ponton kerülnek összhangba a kánoniakkal. A kánoni ítélet a tévelygéssel szemben a teljes, érintkezést is tiltó kiközösítés. A Hármaskönyv Mátyás és Ulászló dekrétumait követő világi ítéletében fejét és jószágát vesztő hűtelennek bizonyult személyt megillető osztályrész, a nemesi kommunitásba tartozás fő ismérvétől fosztja meg: „…fiaira vagy nemzetségi atyafiaira soha többé vissza nem tér” (I. rész 16. cím bev.). A hűtlenség vétke, a „nota”, a nemzetségi leszármazás láncolatát is megszakította, ami a világi közösségből való kiközösítéssel egyenlő. Ez az összhang azonban hamarosan, már Werbőczy életében éles ellentétekhez s hosszú távon is magánéleti tragédiák sorához vezetett. Az ítélethez a protestánssá vált országban hozott 16. századi törvények sora is hűséges maradt, s még szigorított is rajta az ellenreformációt képviselő késői rendi jog (1723: IX. tc.).
Határozott körvonalakkal rajzolódik ki a jogban és a leíró forrásokban is a magyar késői rendi társadalomnak az a reformáció korában belülről megszerkesztett 106felekezeti alaptagoltsága, amelyen fölépülve majd a 19. század első felében, a reformkorban már bontakozó polgári osztályszerkezet fejlődésnek indult. A 19. század közepéig-második harmadáig az új közösségi norma, a nyelvi nacionalizmus tömegmozgalmai ellenére, már fiatalsága folytán is kevesebb hatást gyakorolt a társadalom évszázadok során mikrostruktúrába beépült alapszerkezetére, mint a sajátos belső rendies osztályszerkezettel kialakult felekezeti etnikumok.
Az 1608. évi I. törvénycikk szentesítésével, az ezt a 1647. évi linzi békét becikkelyező V. törvényig megerősítő törvénysorral (1618: LXXVII, II. Ferdinánd hitlevele, 1622: II, 1725: XXII; 1630: XXXIII; 1635: XXIX., s III. Ferdinánd hitlevele: 1638: I.), a Bethlen Miklós diplomáciai tehetségével 1691-ben kiadott I. leopoldi diploma és az 1731-es Carolina resolutio közti súlyos mélypont után hatvan évvel megszületett 1790: XXVI. tc., s az ezek sorába illeszkedő, azt le is záró 1848: XX törvénnyel a rendi alkotmányos normán belül nyilvánvaló jogütközés keletkezett.
