AZ ÁTJÁRÓK ÉS A VEGYES HÁZASSÁG
AZ ÁTJÁRÓK ÉS A VEGYES HÁZASSÁG
Minden szabadságjog kötött az egyén intézményesített születési állásához, éppen ezzel szemben lesz a gyakorlatban valóságos jelentősége. Van szabad költözködési jog, de van a helyi születés alapján keletkezett, polgárjogok sorának feltételeként szereplő „helyi illetőség”. Van szabad tulajdonjog, amely azonban a polgári tulajdon közösségében, elsősorban született örökösök kötelékeivel érvényesül. Van szabad 108pályaválasztás, amely a legtisztább munkamegosztási elvű foglalkozás választásánál is nemzedékek közötti viszonylat – tulajdonképpen rendválasztás, mert az osztályhelyzetet nem lehet választani, csak elérni.
A személyi szabadságjogok között a lelkiismereti szabadság az a felvilágosodott világi törvényekben megfogalmazott jog lesz, amely szerint az egyén született felekezeti (egyházi rendi) állásának megfelelő életformáját hátrányos megkölönböztetés – tulajdonképpen elnyomás – nélkül folytathatja, illetve azt bizonyos feltételek mellett szabadon megváltoztathatja.
A reformáció és az ellenreformáció nálunk még a harmincéves háború után egy századdal elhúzódó korszaka után kivételképpen változtattak vallást. Az áttérés, mint korábban szórványos asszimilációs törekvés, a 19–20. század fordulójának lett polgári rétegjelensége, majd a két világháború zsidóüldözéseinél keletkezett szomorú története.
Az egyén született egyházi jogi állását az áttéréssel változtathatta meg. Az áttérés viszont, az egyházi, a világi törvények és rendi normák logikája szerint is, Karácsonyi János szavaival: „rendesen tilos volt” (Karácsonyi J. 1929/1985: 257). Az 1791-ben hozott törvénnyel (XXVI: 13. §), alig teljesíthető feltételek mellett, elvben, botrányos reformországgyűlési jelenetek után az 1944: III. törvénnyel vált gyakorlatilag is lehetővé, ezen túl, törvényhozók, a kereszténnyé vált szabadok saját fogalmi keretei között, egyénivé. Az áttérés, a reformáció után a katolikus és protestáns rendek politikai helyzetének megfelelően, a született felekezeti státus intézményesülésének kritikus pontján a vegyes házasságokkal kapcsolatban került előtérbe. A magyar törvény individualista nyilatkozata is erre vonatkozik: „Kijelentetik, hogy azok, kik 18 éves koruk eléréséig az evangélica vallásban neveltettek, a nőszemélyek pedig férjhezmenetelök után, ha bár még ezen időkort el nem érték is, sem maguk, sem maradékaik vallásos kérdés alá többé nem vétethetnek” (1844: III. tc. 1. §) Az 1848. évi, „A vallás dolgában” hozott törvény a bevett vallásfelekezetekre a „tökéletes egyenlőség és viszonosság” megállapításával ezt terjeszti ki az unitáriusokra és, az 1844-es törvényt meg is említve, az ortodox, görög nem egyesült vallásúakra (1848: III. tc. 1, 6. §).
A vegyes házasságok esetében nem is magáról a házasságról, hanem a házasságból születő megkereszteletlen lelkek állásáról van szó. A házasság szentsége, bár ez egyházi viták tárgya, különbözik az egyház szentségkiszolgáltató szerepében a keresztségtől. A házasság szentsége mögött az Úr által kötött, örök érvényű és felbonthatatlan szerződés áll, amely a szövetkező felek kölcsönös egyetértésében nyer „alakot”. A házasság jogi és szentségbeli természetének egységéből következik, hogy a szentség kiszolgáltatói nem a „presbiter”, a pap, hanem egybekelésükkel a házasuló felek maguk – s „az egyház közgyakorlata e nézettel megegyez” (Konek S. 1894: 472–473). A 16. századig, majd a házasság tridenti formulájáig, pap közbejötte nélkül is ez a házasság intézményének keresztény egyházakban több-kevesebb egységgel elismert alapformája. Az egyházi házasságot Konek tankönyve – a 19. század második felében – mintegy a házas együttélés civilizációs fejleményeként tárgyalja. A Codexet idézve a legújabb katolikus katekizmus is úgy fogalmaz, hogy: „Érvényes házasságból a házasok között természeténél fogva örökös és kizárólagos kötelék származik, ezenfelül a keresztény házasságban a felek az állapotukkal járó feladatokhoz 109és méltósághoz külön szentségben kapnak erőt, és mintegy megszentelődnek” (Katekizmus 1994: 335).
A „kultuszkülönbség” az egyén társadalmi állásában, a társadalom nagyszerkezeti tagolásában betöltött szerepéhez s politikai súlyához képest ennélfogva eredetileg nem is bontó tényező. Bontó természete „nem tételes egyháztörvényen, hanem közszokáson sarkal” (Konek S. 1894: 514). A polgári házasság előtt is a tövényességét befolyásoló akadályok, inpedimentumok hosszú sorának egyike – hexameterekben (Konek S. 1894: 482):
„Tévesztés, feltét, fogadás, vérség, bűn, erőszak
Tisztesség, papi rend, kötelék vallási különbség,
Nősztehetlenség, sógorság, lopva menyekzés,
Rablott nőd, ha szabad helyen nem monda igen szót:
Házasságodat elbontják vagy tiltanak attól. ”
Tisztesség, papi rend, kötelék vallási különbség,
Nősztehetlenség, sógorság, lopva menyekzés,
Rablott nőd, ha szabad helyen nem monda igen szót:
Házasságodat elbontják vagy tiltanak attól. ”
A házasság ebben az értelemben mégis karaktert, a személyen elkötelező pecsétnyomot hagyó szentség a más rítussal kötött keresztény és pogány, zsidó felek esetében is, amely akadályt képez. A norma azonban közösségek viselkedését szabályozza: a saját közösségén belüli egyházi szentesítés nélkül, az önmagában szent házasság törvénytelen gyermekeket hoz világra.
A vegyes házasságnál is a leszármazási vonal nyilvántartásának átváltása körül folyt évszázadokig a küzdelem, ahol a patrilineáris normával szemben, az uralkodó katolikus egyház világilag érvényesíthető hatalmának függvényében, a gyermek vallása, felekezeti állása követhette nemétől függetlenül a katolikus fél vallását – erre az engedély fejében elkötelező nyilatkozatot vehettek az akatolikus féltől (1791: XXIV. tc. 15. §). Követhette nemek és vallás szerint különféleképp: a római katolikus apának minden gyermeke az apai közösségbe lépett (1844: III). S végül, mint még szót kell ejtenünk róla, az Európa-szerte elfogadott polgárias világi norma a nemek szerinti dominancia mellett alakult ki: a fiak az apa, a lányok az anya hitét követték.
A világi ország egyházjogi törvényei a 19. század során kiküszöbölték az egyén szabad önrendelkezésének, lelkiismereti szabadságának ellentmondó szabályokat, anélkül, hogy a római katolikus egyház uralkodó egyházi aspirációitól eltekintve, kánoni elveivel szemben, a francia politikai gyakorlathoz hasonlóan, törésre vitték volna a dolgot. A rendi pluralizmus után a polgári egyházjogi pluralizmus, amennyire a keresztény felekezeti arányok polgári kori arányainak változásán lemérhető, ugyanolyan sikerrel töltötte be a nemzetiesedő felekezetek elkülönítésének funkcióját, mint rendi jogi elődei (Nipperdey, T. 1988).
