AZ ŐSALKOTMÁNY
AZ ŐSALKOTMÁNY
Minden hatalomnak származnia kellett valahonnan: Istentől vagy a néptől (Bibó I. 1949). A magyar rendiség fejének, az apostoli szent korona hordozójának, a királynak hatalma azonban kétfelől is törvényesült. A hagyományokat összegző Werbőczy a Tripartitumban a legitimitás két különböző eredetű legendáját használta föl.
Az egyik, a hatalmak néptől a fejedelemre való átruházásának fent idézett legendája, amely középkori, többek közt az Aranybullára visszavezethető előzményei 104ellenére, ebben a formájában a magyar rendiség 15–16. századra kialakult viszonyaihoz köthető. Ez maradt felekezettől független, az alkotmányos monarchikus jogfelfogás számára is elfogadható. Mögötte már ott áll a 19. században a krónikairodalomból föltámasztott, romantikus, keletnek forduló honfoglalási pogány, tulajdonképpen protestáns legenda a keresztény államalapítást megelőző törzsszövetséggel, s Árpáddal, a választott honfoglaló fejedelemmel (Sinkó K. 1989). Ez az, amelyik a katolikus történetírói felfogás ironikus megfogalmazásában, a Századokban 1931-ben lezajlott Eckhardt-vitára utalva, a Rousseau-féle társadalmi szerződést Pusztaszerre visszavetítve ősmagyarnak deklarálja (Szekfű Gy. 1942: 12).
A másik legitimáció az István király szent legendájából származó apostoli küldetése. Ebből következik a két rendiség magyarországi közjogi viszonya: „…mivel a magyarok nem apostoli tanításra, vagyis apostolok szent beszédére – a kiknek a fejedelmét a földön a pápa helyettesíti – tértek a katolikus vallásra, hanem saját királyuknak, tudniillik Szent István királynak… intézkedése következtében” (Werbőczy, I. rész 11. cím 2. §).
A paragrafus csupán felhasználja a legendát, valójában az európai újkori (rendi) „nacionalista eretnekség” európai hatalmi legitimációs változatainak egyike volt, amely már az egyetemes kereszténységet képviselő reneszánsz pápai abszolutizmussal áll szemben, túl a francia I. Ferenc és Hunyadi Mátyás korai abszolutizmusain, az angol VIII. Henrik kortársaként (Dunham, B. 1968: 184, 203). Éppen a pápai abszolutizmus mintájára keletkezett világi rendi abszolutizmusnak szolgál majd jogalapul – Werbőczy szándékától függetlenül – az apostoli királyi hatalmat egyedül Isten kegyelméből származtató Habsburg-abszolutizmus magyarországi főkegyurasága. Ferenc József 1852-ben még egy elhibázott s anakronisztikus manőverrel önkényesen fölvette osztrák császári címébe – koronázás nélkül – a magyar koronával járó apostoli címet (Kormánylap, 1852. jan. 11.).
A szent korona alatt kezdődik a rendi állam hierarchiája, elvben az egyetemes (katolikus) egyház, s a hatalmát egyedül birtokló papi rend primátusával. A klérus a 19. század végéig minden társadalmi osztályozásnak, gyakorlatilag pedig a települések belső hierarchiájának az élén állt. A Hármaskönyv az elsőbbséget kétségbe nem vonja, de kiegészíti a nemesi egyenlőség Werbőczy korában is fiktív, a szabadságjogok későbbi polgári szellemű kiterjesztése számára azonban az egyenlő szabadság elvét az egyes jogterületekre is megerősítő, más vonatkozásban részben már idézett záradékával (I. rész 2. cím):
„Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van (a „Nemes Magyarország” jogairól és szokásairól van szó, T. Z.), vagy lelkiekkel foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.”
Majd az 1. §: „És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség kiszolgáltatására rendelt, méltóbbnak tartják a világi személyeknél, mindazonáltal e Magyarországnak minden főpap, egyházfő és báró urai és többi mágnásai, nemesei és előkelői nemességükre és világi javaikra nézve a szabadság, kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon előjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága. Innen egy és ugyanazon törvénnyel és szokással és a törvényszékeken szintén ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek…”
