A Vértes és a Velencei-hegység
A Vértes és a Velencei-hegység
A Bakony és a Dunazug-hegyvidék közé ékelődő két hegységet alakrajzilag heterogén, alacsony középhegységi fennsíkok és fennsíkmaradványok, eltérő magasságú sasbércsorok, hegyközi és hegységelőtéri medencék, hegységperemi dombságok, hegylábi síkok jellemzik. A Dunántúli-középhegység kevéssé tagolt részei, átlagos reliefenergiájuk 50,4 m/km2, átlagos völgysűrűségük 2,84 km/km2. A szorosabb értelemben vett középhegység (legmagasabb pontjai: Körtvélyes 481 m, Nagy-Cser, Nagy-Bükk) morfológiailag ennél élénkebb képet mutat – a kisebb átlagot a kiterjedt hegylábi térszínek gyenge tagoltsága magyarázza.
A területet az alábbi kistájcsoportokban tárgyaljuk: 1. Vértesaljai-dombság, 2. Vértes-hegység (a kötetünkben található tájbeosztásban együtt Vértes és vidéke); 3. Velencei-hegység.
1. Vértesalja. A Vértes északi peremi fennsíkjait az Által-ér völgye választja el egykori északi hegylábfelszínétől, a Bársonyostól. Az aszimmetrikus eróziós völgy hordalékkúp-sorokat, teraszokat építve fűzi fel a Vértesből kifutó völgyeket. Az egykori hordalékkúpok kavicssapkás tanúhegyek formájában maradtak vissza. A Bársonyos az egykori hegylábfelszín átformálásával, felvölgyelésével keletkezett eróziós-deráziós dombság; helyenként futóhomokleplek takarják.
2. Vértes. Alacsony, sasbérces-árkos szerkezetű karsztos középhegység. A kisebb hegyközi medencék (Gánti-, Vérteskozmai-, Várgesztesi-, Csákberényi-) alapzatát kúpkarsztos, bauxittakarós peneplénmaradványok képezik (Gánt), amelyeket eocén ingressziós üledékek, mészkőtakarók óvtak meg a lepusztulástól; rajtuk harmadidőszaki üledékek települnek. Az alacsony fennsíkokat féligszáraz éghajlat alatt beréselődött egykori torrens völgyrendszerek tagolják, csipkézik, amelyek hegység-előteri völgykijáratainál törmelék- és hordalékkúpok, laza hegylábfelszínek épültek (Csákvár). A fennsíkperemeken abráziós lépcsők őrződtek meg. Hipparion (háromujjú ősló)- leleteiről híres a Báraczházi-barlang.
A Bakonyt és a Vértest a Móri-árok süllyedékrendszere választja el. Ennek alapzatában kúpkarsztos felső-kréta–eocén peneplénmaradványok ismerhetők fel harmadidőszaki durvatörmelékes üledékekkel fedve; a mai morfológiai képet a felső-pliocén–negyedidő-szaki felszínformálódás szabta meg kavicssapkás tanúhegyekkel, hosszanti, széles dombhátakkal, tagolt hegylábfelszínekkel, szőlőkultúrás, lankás hegylábi lejtőkkel.
A Csókakő várromja a Vértes nyugati peremének egyik dolomitrögén Háttérben a Zámolyi-medence (Hevesi Attila felvétele)
3. Velencei-hegység. Az újpaleozoikumi gránitképződés pásztájának felszínen maradt része (lásd a földtörténeti és a kőzettani részben); kihantolt gránitpluton többszörösen tönkösödött középhegységi formatípusa. Enyhén hullámos tönkös maradványfelszínek, lépcsős hegylábfelszínek, hosszanti gerincek, és a gránit sajátos, gyapjúzsákos lepusztulásformái jellemzik kőbörcökkel, ingókövekkel (lásd a Vulkáni és egyéb hegységeink című részt). A harmadidőszaki letarolás az egykori eocén vulkánosság formáit és anyagát felemésztette, a hegység könnyen pusztuló palaköpenye pedig mára hegylábfelszínné alacsonyodott, helyenként a gránit málladéktakarójába temetkezve.
A hegység környezetében a harmadidőszak végétől alacsony dombsági jellegű hegylábfelszínek (Fehérvári-hegylábfelszín), enyhén tagolt eróziós-deráziós dombvidék (Pázmánd-Verebi-dombvidék), hátakra tagolódott hegylábi síkok (Lovasberényi-löszöshát) jöttek létre. Északi előterében az egykor tóval kitöltött Zámolyi-medence, délen a Velencei-tó holocén süllyedékek.
