A Dunazug-hegyvidék

Teljes szövegű keresés

A Dunazug-hegyvidék
Apró kistájcsoportok, kistájak együtteséből mozaikszerűen felépülő alacsony középhegységek alkotják: a Gerecse, a Budai-hegység és a Pilis. Domborzata fennsíkokból, fennsíkmaradványokból, sasbércsorokból, hegyközi medencékből és medencedombságokból, lépcsős hegylábfelszínekből, eróziós patakvölgyekből, alluviális térszínekből tevődik össze. A Dunántúli-középhegység legtagoltabb középtája; átlagos reliefenergiája 88 m/km2, átlagos völgysűrűsége 3,0 km/km2.
1. Gerecse. Helyi gyűrődésekkel, aszimmetrikus kibillenésekkel, észak-északnyugat–dél-délkeleti markáns törésekkel jellemzett, többé-kevésbé kihantolt és fedett mezozoikumi sasbércek sorozata. A középhegység más tagjaihoz képest a Gerecse törésvonalai eltérő irányúak, s így a sasbércsorok és a hegyközi medencék, valamint az eróziós völgyek is északias-délies csapásúak. A hegységet északon a Duna teraszos völgye határolja, nyugati fennsíkperemén az Által-ér völgyére ereszkedik, délen a zsámbéki Nyakas-tető szarmata vonulata, keleten a Dorogi-medence zárja le.
Legidősebb kőzetei a triász dolomit és Dachsteni mészkő, továbbá a változatos kifejlődésű jura és kréta mészkőformációk, kréta durvatörmelékes összletek. Ezekre a középső-eocén tenger agyagos, márgás, helyenként széntelepes üledékeket rétegzett. A szerkezeti árkokban az eocént követő szárazföldi periódus után oligocén homok, márga, kavics, a peremeken pannóniai deltakavics, agyag és homok, édesvízi mészkő rakódott le; a negyedidőszaki üledékeket édesvízi mészkő, lösz, lejtőüledékek, folyóvízi homok és kavics képviselik.
A hegység formakincsét tetőhelyzetű sasbércek, fennsíkok, alacsonyabb kihantolt és fedett sasbércek, hegyközi medencék, medencedombságok, eróziós patakvölgyek alkotják, amelyek tájföldrajzilag – főként geomorfológiai viszonyaik alapján – három kistájra különülnek.
A) Nyugati-Gerecse. A Bikol-patak észak-déli irányú árkos süllyedéke különíti el a Központi-Gerecsétől. Sasbércei, fennsíkperemi lejtői nyugaton az Által-ér teraszos völgyére szakadnak le. Szerkezetmorfológiailag összetöredezett, kibillenésekkel, helyi boltozódásokkal jellemzett, eltérő magasságú, jól tagolt sasbércek sorozatából áll. Legmagasabb fennsíkjai 500 m fölé magasodnak (Öreg-Kovács 555 m, Gorba-tető, Hosszúvontató). Az alacsonyabb sasbércek részben vagy teljesen fedett vonulatai harmadidőszaki köpenybe burkolózva alacsonyodnak a déli hegységelőtéri medencék felé, nyugaton és északon viszont meredek lejtőkkel szakadnak a peremi hegylábfelszínekre, az Által-ér és Duna teraszos völgyére. A sasbércek oldalain forrásbarlangok generációi képződtek.
A laza üledékekből épült peremi hegylábfelszíni területeket a Duna mindenkori erózióbázisához igazodó eróziós patakvölgyek szabdalták fel. Az aprólékosan feltagolt, kicsipkézett térszíneken az eróziós szurdokvölgyek, eróziós-deráziós völgyrendszerek, hátráló cirkuszvölgyek, deráziós tanúhegyek, fosszilis és recens csuszamlások, suvadások, intenzíven formálódó eróziós árkok jellemzőek. A teraszfelszíneket édesvízimészkő-takarók védték meg a lepusztulástól; az Által-ér édesvízi mészkövéből került elő a világhírű vértesszőlősi ősemberlelet (lásd a Negyedidőszakkutatás című részben).
B) Központi-Gerecse. A hegység legmagasabb kistája. Morfológiai arculatát kiemelt fennsíkok és fennsíkmaradványok (Nagy-Gerecse 643 m, Nagy-Eménkes, Kis-Gerecse, Pisznice), közbenső és alacsonyabb helyzetű sasbércek, sasbércsorok (Öreg-hegy, Hajdútemető), hegyközi medencék (Tardosi-, Héregtarjáni-, Pusztamaróti-), teraszos, eróziós völgyek (Malom-völgy, Bikol-patak stb.), hegylábfelszínek és hordalékkúpok, abráziós teraszok, lösz- és lejtőüledék-takarós medencedombságok határozzák meg.

Bányászat okozta domborzatdeformációk az ebszőnyi bánya közelében (Gerecse). Háttérben a Nagy-Gete (455 m)
A kiemelt fennsíkcsoporthoz (450–600 m) a harmadidőszaki üledéktakaróból szigetszerűen kiemelkedő, alacsonyabb sasbérc-generáció és fennsíkmaradványok kapcsolódnak. A tetőszintek többnyire kihantolt tönkfelszínek és sasbércek csoportjaiból állnak, amelyek meredek lejtőjű fennsíkperemekkel, karsztos lejtőkkel ereszkednek az alacsonyabb sasbércsorokhoz, medencedombságokhoz. Az alacsonyabb sasbérc-generáció (350–450 m) a részlegesen vagy teljesen fedett formatípusokat képviseli. A 300–350 m általános denudációs szintből kettős hegylábfelszín jött létre. Ezekhez miocén abráziós teraszok, édesvízimészkő-takarók, deltakavicsos hordalékkúp-maradványok kapcsolódnak, az északi peremen pedig a Duna magasabb teraszai csatlakoznak. A Duna bevágódásához igazodva a hegységperemeken a negyedidőszakban is édesvízimészkő-takarók képződtek, s mély szurdokvölgyek vágódtak hátra, kitakarítva a hegységközponti medencéket. A kipreparálódott sasbércek körül dombsági jellegű medencefelszínek képződtek. A labilis domborzatot – főként a hegységperemeken – fosszilis és recens csuszamlások szabdalják.
A jól karsztosodó mészkőből épült hegységrész bővelkedik a karsztos formákban. A fennsíkokon töbrök és karrmezők sorakoznak (Nagy-Gerecse, Somberek, Eménkes); a különböző szintekben található forrásbarlangok (Pisznice 490 m, 476 m, 458 m, Kajmáthegyi-barlang 360 m, Fábiánkői-barlang 260 m) az egykori erózióbázisok jelzői.

Hévizek hozta kovával keményített dolomittorony a budaörsi Odvas-hegy oldalában (Hevesi Attila felvétele)
C) Keleti-Gerecse. Középhegységi csapású, észak-déli törésekkel tagolt mezozoikumi sasbércsorozat. Harmadidőszaki üledéktakaróból kiemelkedő sasbércevonulatai legmagasabbra a Nagy-Getében (455 m) emelkednek. A sasbércsorok között árkos süllyedékek húzódnak; ezeket harmadidőszaki üledékek, eocén és oligocén széntelepes összletek bélelik.
Tetőhelyzetű sasbércei kihantolt sasbércek. Az alacsonyabb szintben lévők (pl. a Kis-Gete) felszínén vörös kvarckavicsok találhatók, amelyek a miocén letarolást, pedimentációt bizonyítják. Ebben az időben a sasbércek még alacsony hegylábi helyzetben voltak. Ezt követően kezdődött a sasbércek intenzív exhumálódása, a peremeken az újabb hegylábfelszínek kialakulása. A felső-pliocéntól az eróziós völgyek fokozatos beréselődésével, később a Duna bevágódásával megkezdődött a hegylábfelszínek feltagolódása, felvölgyelődése. Ezek a negyedidőszak során eróziós-deráziós medencedombságokká formálódtak, s ugyanekkor az eróziós völgyek teraszain, a sasbércperemeken édesvízimészkő-takarók rakódtak le (Únyi-patak). Itt is számos forrásbarlang (Hegyeskő 290 m, Bajót 354 m, 340 m, 300 m, Büdöslyuk 240 m) jelzi az egykori erózióbázis helyzetét.
A Gerecse sasbércsorozatát hegységelőtéri és hegyközi medencék tagolják. Ezek közül legterjedelmesebb a Nagyegyházai-, Mányi- és a Csordakúti-medence. Mélyükben – ismételten eltemetett maradványfelszíneken – felső-kréta–eocén bauxitszintek és eocén széntelepek találhatók; a mai felszín felépítésében pannon homok, agyag és negyedidőszaki lejtőüledékek vesznek részt.
A Gerecse déli előterében az egykori felső-pliocén hegylábfelszín feltagolódásával alakult ki az Etyeki-dombság. A hegységből lefutó patakok hosszanti hátakra osztották, majd eróziós-deráziós völgyek fejlődésével aprólékosan feltagolódott. Felszínét alacsony triász kőbörcök, deráziós tanúhegyek, intenzíven feliszapodó völgytalpak élénkítik.

Durvatömbös andezit-piroklasztitból kialakult kőgomba a pomázi Kőhegy oldalában (Hevesi Attila felvétele)
2. Budai-hegység. Töréses, sasbérces szerkezetű alacsony középhegység aszimmetrikus kibillenésekkel, peremi törésekkel, helyi gyűrődésekkel, felboltozódásokkal. A sasbércvonulatokat apró hegyközi medencék, északnyugat-délkeleti lefutású árkos süllyedékek tagolják.
Legidősebb kőzetei triász mészkő és dolomit; a harmadidőszaki kőzeteket eocén mészkő, márga, agyag, oligocén agyag és homokkő, középső-miocén kavics, szarmata mészkő, pannóniai agyag, homokösszletek, abráziós és deltakavics-képződmények, édesvízi mészkőtakarók képviselik; a negyedidőszaki üledékek közül a lösz, lejtőlösz, lejtőüledékek, folyóvízi homok és kavics, édesvízi mészkő a legfontosabb.
Formatípusai közül a legősibbek a kúpkarsztos, bauxittakarós kréta peneplénmaradványok, amelyek harmadidőszaki üledékek védelmében a hegyközi medencék (pl. Budakeszi-medence) alapzatában, illetve küszöbhelyzetű sasbérceken (Kis-Kopasz), retusálva kiemelt sasbérceken (Nagy-Hárshegy) őrződtek meg. A közbeeső és a kiemelt helyzetű sasbércek az óharmadidőszakban átalakultak, részlegesen vagy teljesen lefedődtek, majd többé-kevésbé kihantolódtak. A szarmata, majd a pannon tengerből szigetcsoportként kiemelkedő sasbércek oldalain abráziós teraszok képződtek (Budajenő, Perbál); a dolomit és mészkőfelszíneken, öblözetekben, ezek szomszédságában édesvízi mészkő rakódott le (Széchenyi-hegy). A szarmata erózióbázishoz kifutó völgyek, hegylábfelszínek a pannonban eltemetődtek, az egykori sziklapedimentek csak töredékekben maradtak vissza a völgykijáratok szomszédságában (Budajenő).
A pontusi regressziót követően felgyorsult a torrens völgyrendszerek hátravágódása, felréselték a fennsíkperemeket, s a peremi hegylábfelszín-képződéssel egyidőben törmelék- és hordalékkúpsorok épültek az előtereken (Budakeszi, Páty, Telki, Budajenő stb.). A hegylábfelszínek fejlődését a negyedidőszakban keleten a Duna, nyugaton a kis patakok eróziós tevékenysége irányította. A bevágódó Duna teraszaihoz igazodva – hévizes tevékenység kíséretében – édesvízimészkő-takarók képződtek, legszebben a Szabadsághegy-Ördögárok-Vár-hegy környezetében. Számottevő szerepet játszottak a domborzat formálásában a periglaciális lejtős folyamatok is, elősegítve a hegységközponti medencék kitakarítását.
A Budai-hegység két nagyobb sasbérccsoportra tagolódik:
A) Az Ördög-árok, a Budakeszi- és a Budaörsi-medence árkos süllyedékei között a Hárshegy–János-hegy–Széchenyi-hegy–Csiki-hegyek helyezkednek el. Az egykori kúpkarsztos peneplén maradványait a Nagy-Hárs-hegy homokkőtakarója és a Szabadság-hegy eocén összlete őrizték meg a lepusztulástól. A Szabadság-hegy egységes, édesvízi mészkő fedte platóját körös-körül kisebb sasbércek övezik (Martinovics-hegy, Gellért-hegy, Sas-hegy, Nap-hegy, Vár-hegy, Szekrényes stb.). Délen a Csíki-hegyeket hidrotermális telérmaradványok, kőbörcök, meredek sziklafalak, sűrű szárazvölgy-hálózat teszik változatossá; abráziós lépcsők és konglomerátumok jelzik a pontusi tenger munkáját (Törökugrató stb.).
B) Az Ördög-árok és a Pilisvörösvári-árok közé a Hármashatár-hegy–Csúcs-hegy-csoport ékelődik. A sasbérceket sűrű, karsztos, hévizes barlanghálózat szövi át (Mátyáshegyi-, Pálvölgyi-, Szemlőhegyi-barlang), a peremi, laza oligocén üledékeken lejtőcsuszamlások akadályozzák a beépítést. Nyugatabbra a Nagy-Kopasz (559 m) és a Nagy-Szénás térsége a Budai-hegység legmagasabb kihantolt tetőhelyzetű fennsíkjai, gyengén karsztosodott sasbércekkel (Nagy-Kopasz, Zsíros-hegy, Kutya-hegy, Sziklafal). A hegycsoport déli előterében küszöbhelyzetű félig kihantolt és fedett sasbércek sorakoznak (Tóth-György-hegy, Kis-Kopasz, Biai-hegy, Katalin-hegy stb.).
A Budai-hegység déli részét két hegyközi medence tagolja. A nagyobb a Budakeszi-medence, ahol a bauxittakarós, kúpkarsztos aljzat csak 100–200 m mélyre süllyedt; a vastagabb harmadidőszaki üledékkel bélelt Budaörsi-medencét a Kőér-patak széles völgytalpa osztja teraszszigetekre, -hátakra. A hegység nyugati előterében a terjedelmes Zsámbéki-medence a Gerecse felé képez szerkezeti és morfológiai válaszvonalat. Itt a triász „alaphegység” több lépcsőben 1000 méternél is mélyebbre zökkent; a bauxittakarós, kúpkarsztos, eocén szenes rétegekkel fedett sasbérceken többszáz méter vastag harmadidőszaki üledék települ. Az újharmadidőszaki hordalékkúpokat, hegylábfelszíneket a negyedidőszakban intenzív völgyképződés tagolta fel.
Délen a Tétényi-fennsík, amelyet a Budaörsi-medence választ el a Budai-hegységtől, szerkezetmorfológiailag dél felé kibillent, nyesett rétegfelszín, amely egykor a hegység hegylábfelszíne lehetett. Homok, kavics, agyag, majd ezeket lefedve szarmata mészkő építi fel. A fennsík a Budaörsi-medence kialakulásával izolálódott környezetétől; felszínén karsztos mikroformák képződtek, szuffóziós mélyedések, hátak tagolják; meredek peremein szárazvölgyek, deráziós völgyek futnak le.

Az Oszoly-tető Óra-sziklája (Pilis) (Hevesi Attila felvétele)
3. Pilis. A Dunántúli-középhegység legmagasabb része. Főként triász dolomitból és mészkőből épült, északnyugat-délkeleti süllyedékkel osztott sasbércsorozata számos helyen megőrizte a felső-kréta kúpkarsztos formakincset; ez eocén széntelepes üledéksorozatok, oligocén üledékek alatt mélyfúrásokból, illetve felszíni előfordulásokból is ismert (Pilisvörösvár, Piliscsaba).
Tetőrégiói 5–700 m fölé emelkednek. A Pilis (757 m) az egész Dunántúli-középhegység legmagasabb pontja; triász mészkőből álló kihantolt sasbérc, mely meredek peremi lejtőkkel szakad le szomszédságára. Oldalát szelektív lepusztulásból visszamaradt sziklatornyok, szirtek, kőfolyások színezik. Tőle északra a Két-bükkfa-nyereg jelzi a határt a vulkáni Visegrádi-hegység felé. Északnyugaton a Nagy-Szoplák–Fekete-hegy–Kétágúhegy sasbérccsoport fokozatosan alacsonyodik a Dorogi-medence felé. Karsztos, hévizes járatokkal sűrűn átszőtt sasbérceinek legszebb barlang-előfordulásai a klastrompusztai Legény- és Leánybarlang. Délen a Hosszú-hegy aszimmetrikus, karsztos, tönkös sasbércét hárshegyi homokkő védte meg a lepusztulástól. Izolált fennsíkmaradványát karsztos járatok, barlangok (Macska-barlang), szomszédságában a Dera-patak festői szurdok-völgye élénkítik. Délkeleten a Kis- és Nagykevély kihantolt tönkös sasbércek; a mellettük sorakozó kisebb sasbérceket eocén és oligocén üledékek fedik. Üröm-Budakalász-Pomáz térségében édesvízimészkő-takarók konzerválták a korábbi hegylábfelszínt. A számos barlang közül a Mackó-barlang és az Arany-lyuk emelendő ki.
A Pilisi-hegységet tagoló medencék közül a Pilisvörösvári-árok és a Dorog-Piliscsévi-medence a jelentősebbek. Közöttük alacsony sasbércsorozat (a Pilisi „híd”-hegycsoport) jelenti a válaszvonalat, amelynek trópusi kúpkarsztos formái csak a neogén utolsó szakaszában hantolódtak ki. A Pilisvörösvári-árok összetett, árkos süllyedékrendszer (Pilisszentiváni-, Vörösvári-, Solymári-medencék), helyenként felszínre bukkanó trópusi kúpkarsztos maradványfelszínekkel. Meredek sasbércperemi lejtők, eróziós-deráziós völgyekkel tagolt hegylábi lejtők, hegylábfelszínek, szélesebb-keskenyebb völgytalpak (Arany-patak) jellemzik. A Dorog-Piliscsévi-medence északra tölcsérszerűen kiszélesedő szerkezeti árok. Vastag eocén barnakőszéntelepeit már a múlt század óta bányásszák; a táj súlyos környezeti állapota (bányagödrök, kőfejtők, alábányászott területek, meddőhányók stb.) haladéktalan rehabilitációt sürget.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT