A Bakonyvidék
A Bakonyvidék
A Dunántúli-középhegység tájainak részletesebb bemutatását a csaknem 4000 km2 kiterjedésű Bakonyvidékkel, az alakrajzilag legváltozatosabb középtájjal kezdjük. Domborzati elemei között ott találjuk a különböző magasságú karsztos középhegységi fennsíkokat, kiemelt tetőfelszíneket és fennsíkmaradványokat, sasbérceket, árkos süllyedékeket és hegyközi medencéket, bazaltvulkáni kúpokat, tanúhegyeket, lávatakarókat, krátermaradványokat, a hegységtömböt övező, aprólékosan felszabdalt hegységperemi és hegységelőteri dombságokat, mész karsztos szurdokokat, medencetalpakat, hegylábfelszíneket.
A szigligeti várrom. Háttérben a Szent-György-hegy (Raýman Katalin felvétele)
Közepesen tagolt hegység, legmagasabbra az Északi-Bakonyban emelkedik. Átlagos viszonylagos szintkülönbsége (reliefenergiája) 60,0 m/km2, völgysűrűsége 2,6 km/km2, felszínének több mint kétharmada gyengén (0–2, 2–5°) vagy mérsékelten (5–15°) lejtősödött; ezek az adatok mind a hegység fennsík jellegére vallanak. Természetföldrajzi vonásai alapján az alábbi kistájakra oszlik:
1. Keszthelyi hegység. Újharmadidőszaki medencék fölé magasodó, szigetszerűen elkülönülő alacsony középhegység. Minden oldalról markáns szerkezeti vonalak (Hévízi, Edericsi-főtörés), árkos süllyedékek határolják. Szerkezetmorfológiailag kettős osztatú. A karsztos Keszthelyi-fennsíkot, amelyet hegyközi medencék tagolnak (Rezi-, Várvölgyi-medence), triász dolomitból, mészkőből épült, összetöredezett sasbércsorok alkotják; a főtörések felszíni vetületében, északon ellenben 3,3–4,7 millió éves bazaltvulkánok, tanúhegyek sorakoznak.
A hegységben bauxittakarós kréta maradványfelszínek nem ismeretesek, viszont eocén szubtrópusi karsztkorróziós felszínek és formák fennmaradtak (Pajtika-tető). A miocén végi, pannóniai regresszió idején a sasbércek oldalain abráziós teraszok maradtak vissza; az erózióbázishoz igazodva barlangok képződtek (Vadleány-barlang stb.), torrensek réselődtek a fennsíkperemekbe, s a dolomittérszíneken sűrű völgyhálózat képződött. A hegységperemeket lépcsős hegylábfelszínek övezik, amelyeket eróziós-deráziós völgyek élénkítenek. A dolomitból és mészkőből épült, egész évben vízhiányos, 90%-ban erdősült, vékony rendzinatakarós Keszthelyi-fennsík – a maga aprólékosan felszabdalt felszínével – egyedi ökológiai típust képvisel.
2. Tapolcai-medence. A Bakonyvidék és egész Magyarország egyik legszínesebb, legszebb tája. Geomorfológiai képét alapvetően a bazaltsapkás-bazaltoszlopos vulkáni tanúhegyek és kúpok adják a maguk bazaltorgonáival, kőfolyásaival, a laza pannon üledékekből épült vulkáni lejtőpalástjaikkal, az eróziós-deráziós völgyekkel felszabdalt hegylábi lejtőkkel, közöttük az állandó és időszakos vízhatás alatt álló medencetalpakkal.
A pliocén bazaltvulkánosság lepusztult medencefelszíneken, hegylábfelszíneken, mocsári-tavi környezetben ment végbe (okairól lásd A medencebelseji alkálibazalt-vulkánosság, az egyes hegyek koráról a Radiometrikus kormeghatározás című részt). Az egykori geomorfológiai szinteket megőrző bazaltfoltok szomszédságában a laza üledékek elhordását, a medence kimélyítését a mindenkori éghajlatnak megfelelő letaroló folyamatok végezték: a felső-pliocénban szubtrópusi felületi leöblítés, félig-száraz torrens völgyfejlődés, sivatagi defláció, a negyedidőszakban ismételt defláció, szoliflukció, csuszamlások, végül lineáris erózió. A pleisztocén végén és a holocénban a balatoni süllyedékrendszer is nagyban befolyásolta a medence alakulását: tőzegtelepek jelzik, hogy a medence egyes részei még a történelmi időkben is a Balaton öblözetei voltak.
A szőlőkultúrákkal hasznosított vulkáni lejtőket eróziós-deráziós völgyek tagolják, hátak, pihenők, antropogén tereplépcsők, támfalak, dűlőutak teszik mediterrán hangulatú tájjá. Szigligetet és a Csobáncot vár is ékesíti. A medence különleges értékei az aprófalvas települések, műemlékházak, és a szarmata mészkőben képződött – sajnos a bauxitbányászat karsztvízszintsüllyesztő hatása miatt kiszáradt – Tapolcai tavasbarlang.
3. Balaton-felvidék. Metamorf-magmás és üledékes paleozoikumi alapzatára mezozoikumi kőzetek alkotta sasbércek és harmadidőszaki üledékes képződmények települnek. Ennek megfelelően a szerkezeti-domborzati típusok nagy változatossága jellemzi.
A mezozoikumi üledékképződést követően, a harmadidőszak első felében a Balaton-felvidék hegységi tömege szárazföldi lepusztulás színtere lehetett, feltehetően a környező kristályos környezet hegylábfelszíne. Erre az őstöbrökben található vörösagyagok, a fennsíkperemi, áthalmozott vörösagyagleplek, a szélcsiszolta kvarckavicsok utalnak. A miocéntól kezdve a terület szigetként különült el szomszédságától; előterében szarmata mészkő (Zánka, Balatonudvari), kavics, homok (Várpalota) rakódott le. A pannonban a fennsík peremein abráziós teraszok képződtek a sasbérceket részben átformálva, részben agyaggal, homokkal, kaviccsal, édesvízi mészkővel befedve (Szentkirályszabadja).
Ezzel egyidejűleg a fennsíkon, a felső-pannóniai hegylábfelszíneken, a lagunáris öblözetekben itt is bazaltvulkánosság zajlott. A kb. 7 millió éve kezdődő, mintegy 4–5 millió éven át tartó vulkáni működés során tufagyűrűk (Tihanyi-félsziget, lásd a következő részben), lávatakarók (Boncos-tető), vulkáni kúpok (Tóti-hegy, Hegyesd) stb. képződtek.
A Balatonfelvidék Szentkirályszabadja és Balatonszőlős között egységes fennsík, a Balatonszőllősi-medence és a Tapolcai-medence között szőlőkultúrás hegyközi denudációs medencék tagolják (Balatonszőllős-Pécselyi-, Vászolyi-, Dörgicsei-, Szentantalfai-, Monoszlói-, Balatonhenyei-, Káli-medence). Természeti értékekben igen gazdag vidék: periglaciális, szélcsiszolta kőtengerek (Kővágóörs, Salföld), édesvízimészkő-kúpok, karsztforrások (Kornyi-tó), bazaltoszlopok (Hegyestű), barlangok (Lóczy-barlang, Balatonfüred), reliktumfajokban gazdag mocsárrétek, tőzegtelepek, a bazaltfennsíkokon apró tavak (Boncos-tető) színesítik. Sajátos ökológiai típust képvisel a Balatoni-riviéra, amely 60 km hosszú, 1–4 km széles lépcsős hegylábfelszín igen kedvező mezoklimatikus adottságokkal. A meredeken leszakadó magaspartok labilis egyensúlyi helyzetűek; csapadékos időszakban hatalmas csuszamlásokkal pusztulnak, a lecsúszó halmazokat a tavi abrázió dolgozza fel.
3. Déli-Bakony. Árkos süllyedékekkel határolt, töréses szerkezetű sasbércek és hegyközi medencék sorozatából épül fel. Domborzatilag gyengén tagolt, ritka völgyhálózatú fennsíkok sorozatából áll, amelyeket bazaltláva-takarók és vulkáni kúpok, valamint hegyközi medencék élénkítenek.
Legmagasabbra a Kab-hegy bazaltsapkás kúpja emelkedik (600 m); kisebb tavai (Büdös-tó, Semlyékes-tó stb.) sajátos vulkáni térszínen helyezkednek el, amelyet a periglaciális lejtőtörmelékek, kőfolyások, száraz aszóvölgyek tesznek változatossá. Mikroformákban gazdag az Agártető lepényre emlékeztető, meredekebb peremű lávatakarója is.
A Déli-Bakonyt a Balatonfelvidéktől a Nagyvázsonyi-medence választja el, peremein édesvízi mészkőtakarókkal, központjában dolomitmurvával, lejtőlösszel.
A Déli-Bakony nyugati fennsíkperemeit felső-pannon torrens völgyrendszerek csipkézik. A fennsíkmaradványokhoz lépcsősen ereszkedő hordalékkúpok, laza anyagú hegylábfelszínek kapcsolódnak. A Devecseri-Bakonyalja erdőmozaikos, túlnyomórészt művelt táj.
4. Északi-Bakony. A Bakonyvidék legmagasabb és legterjedelmesebb kistája. Szerkezetileg a középhegységi mezozoikum kiemelt, főleg a miocénban sasbércekre és árkos süllyedékekre töredezett tartozéka. Változatos kőzetein (triász dolomit és mészkő, sokféle jura és kréta képződmény bauxittal, eocén szenes agyag, márga, ingressziós üledéksorozatok, oligocén kavics, pannóniai agyag, homok és transzgressziós kavicsösszletek, negyedidőszaki hordalékkúpok, hegylábi anyagok, lösz) sajátos domborzati típusok alakultak ki.
A kiemelt sasbérceken és fennsíkokon a krétától a pleisztocénig több karsztos formageneráció képződött. A Magas-Bakony kiemelt sasbércei (Kőris-hegy 704 m, Som-hegy, Kék-hegy, Papod, Középső-Hajag) 600 méter fölé magasodnak, lejtőiket nagyesésű száraz aszóvölgyek tagolják. A sasbércek között festői szépségű tektonikus medencék (Bakonybéli-, Csehbányai-) sorakoznak. A fennsíkperemeket eróziós szurdokvölgyek (Cuha-patak, Gerence-patak, Kőárok, Vörös János, Séd stb.) tagolják, amelyek a hegységből kilépve a pleisztocénban lépcsős hordalékkúp-sorokat építettek.
A Keleti-Bakony egységes fennsíkja, a karsztos Tési-fennsík 500 m fölé magasodik, s meredek lejtőkkel szakad le az előtérre. A lejtőket egykor a pannóniai tenger formálta: a meredek partfalak mellett abráziós kavicsokkal, édesvízi mészkőtakarókkal jelzett teraszfelszínek maradtak vissza (Várpalota, Inota, Bánta-puszta stb.).
Az Északi-Bakonyt északról hegységperemi (Súri-) és hegységelőtéri (Pannonhalmi-) dombságok, illetve alacsony hordalékkúp-síkságok (Fenyőfői-Bakonyalja) övezik. A Súri-dombság az egykori felső-pliocén hegylábfelszín teljes feltagolódásával, felvölgyelődésével nyerte el mai képét; a Pannonhalmi-dombság hármas vonulatát (Csanak, Szemere, Sokoró) főleg a defláció, derázió alakította ki.
