Éghajlat, növényzet
Éghajlat, növényzet
A Dunántúli-középhegység éghajlatát a térben és időben eltérő klímahatások összetettsége jellemzi. Földrajzi helyzete miatt a szubkontinentális jelleg mellett a szubmediterrán hatás is érvényesül, összességében azonban síksági környezetétől jól elkülönülő, zonálisan jelentkező hegyvidéki vonásokat mutat. Hegységi éghajlati vonásai: környezetéhez képest kiegyenlítettebb hőmérsékletjárása és csapadékeloszlása, nagyobb csapadékmennyisége, hűvösebb nyara, területenként változóan, de rövidebb tenyészidőszaka, több hótakarós napja, és a gyakori hőmérsékleti inverzió.
Csapadék-ellátottságát meghatározza, hogy délnyugat-északkeleti csapása merőleges az Atlanti-óceán felől érkező légtömegekre, így a hegység nyugati oldalán több csapadék hull, keleten viszont főnhatás érvényesül. A csapadék átlagos évi összege a Bakonyban a legmagasabb (a Magas-Bakony fennsíkjain akár 800–900 mm), míg legszárazabb területei a Balatonfelvidék délkeleti pereme (kb. a Balatonfűzfő-Várpalota vonal), ahol a csapadék évi összege 600 mm alatt van, sőt az „esőárnyékos” hegységelőtereken alig több mint 500 mm.
A középhegységi jelleg kifejeződik a hőmérséklet alakulásában is. A januári hőmérséklet –1,5 és –4 °C között váltakozhat; a legenyhébbek a telek a Balatoni-riviéra térségében (–1 °C). A nyári hőmérséklet a magasság növekedésével csökken; 300 m felett a júliusi középhőmérséklet 19,5 °C-nál alacsonyabb, a legmagasabb részeken a 17,5 °C-t sem éri el.
A domborzat jelentősen befolyásolja a szelek erősségét és irányát is. Az uralkodó északnyugati szél az északnyugati-délkeleti árkokban jelentősen felerősödhet (Móri-árok, Pilisvörösvári-árok, Budaörsi-medence; utóbbiban mérték hazánk eddigi legnagyobb szélsebességét). Speciális, főn jellegű szél alakulhat ki a Balatonfelvidéken, a Tési-fennsík keleti előterében (Inota) és a Vértes keleti peremén (Csákvár).
A hegység éghajlati típusai jól tükrözik az orográfiai helyzetet. Meleg-száraz, mérsékelten meleg-száraz éghajlati típusok uralják a délkeleti hegylábi, hegységperemi övezetet. Mérsékelten meleg-mérsékelten száraz éghajlat jellemzi a hegységperemi dombságok, alacsony sasbércek, fennsíkok területét. A magas fennsíkok, hegytetők, csúcsok a hűvös-mérsékelten nedves, ritkábban a hűvös-nedves éghajlati körzetbe tartoznak.
A Dunántúli-középhegység, mint a biogeográfiai részben olvashattuk, növényföldrajzilag a Bakonyicum önálló flóravidékét képezi, amelyen ugyanakkor erősen érződik az Északi-középhegység, az Alföld, illetve főként a délnyugati szubmediterrán területek hatása.
A klímazonális vegetáció egységei közül elsőként a bükkösöket említjük, amelyek nagyobb összefüggő foltokban az Északi-Bakonyban fordulnak elő. Hegyvidéki éghajlatot kedvelő állományai Farkasgyepű környékén 200 m tengerszint feletti magasságig ereszkednek le; ezt a nyugati oldal említett orográfiai csapadéktöbblete teszi lehetővé. Extrazonális bükkösök az egész középhegységben előfordulnak, de egykor még sokkal nagyobb területet borítottak („Bakonyerdő”).
A gyertyános-tölgyesek az enyhén savanyú talajokat kedvelik, olykor elegyes társulásokat alkotnak. Szép állományaik fordulnak elő a Bakonyban, a Vértesben. A cseres-tölgyesek inkább az agyagbemosódásos barna erdőtalajokon tűnnek fel, elsősorban a hegység alacsony peremi fennsíkjain, harmadidőszaki laza üledékekkel takart sasbércein, peremi medencéiben és dombságain.
A Dunántúli-középhegység vegetációjának talán legjellegzetesebbjei a száraz tölgyesek: a karsztbokorerdők és karszttölgyesek. Ezek a legkiterjedtebb felszínépítő kőzeteken, a dolomiton és mészkövön élnek. Sajátos színfoltok mind a Budai-hegységben (Nagy-Szénás, Csiki-hegyek), mind a Bakonyban (Veszprém-Devecseri-árok, Kis-Bakony-hegy, Gaja-völgy, Keszthelyi-hegység stb.) fellelhető dolomitko-párok. A mészkő a dolomittól eltérően állékony kőzet; vegetációjában – mint Zólyomi Bálint és Fekete Gábor kimutatta – a pusztafüves lejtősztyeptől a nyílt erdőig sokféle átmenet ismerhető fel.
A bazaltvulkánok peremi kőfolyásain a szélsőséges mikroklíma, a sötét, erősen felmelegedő kúszó bazalttörmelék igen kedvezőtlen feltételeket nyújt a növényzet megtelepedésére. A kőfolyások tövében megtelepedő cserjéken, esetleg hársakon kívül főleg a pozsgás varjúháj-fajok pionírtársulásai jelennek meg, sok esetben a felhagyott bazaltfejtők sziklaudvarait is birtokba véve.
A középhegységben az egykori torrensek, a sasbércek közé mélyen bevágódó szurdokvölgyek szintén sajátos mikroklíma-körülményeket biztosítanak. Az Északi-Bakony kőfolyásos, sziklás szurdokvölgyeit hűvös, párás szurdokerdők foglalják el, amelyekben a bükköt a kőris–juhar–szil együttes egészíti ki, s aljnövényzetében uralkodó a páfrány. A Vértesben, Gerecsében, Budai-hegységben a hárs-kőris sziklaerdők állományai a sasbércek tetőszintjeiben, kiemelt fennsíkperemeken fordulnak elő.
A középhegység medencetalpain, a patakvölgyek síkjain, hegységelőtereken egykor jóval nagyobb területet borítottak az elsődlegesen vízhatástól függő vegetációtársulások. A szabályozási munkálatok, lecsapolások, a földművelés térfoglalása, a bányászat okozta vízszintsüllyesztések mára egészen kis területre szorították vissza állományaikat. Többnyire a kisebb patakmedreket kísérik, a medencetalpakat foglalják el. A reliktumokban gazdag növénytársulásaik védettek (pl. Káli-medence). A karsztforrások környezetében helyenként tőzeges láprétek alakultak ki (Káli-medence, Gyulafirátót, Pétfürdő, Tata stb.), a mésztufán meszes forráslápok képződtek.
