Lépcsőzetes domborzat
Lépcsőzetes domborzat
Az Erdélyi-középhegység keleti peremén emelkedő Gyalui-havasokban idős magmás-metamorf kőzetek bukkannak a felszínre. A hegység erősen letarolt hullámos tetői az elegyengetett felszínek legépebb maradványai. Délen érik el legnagyobb magasságukat, ahol az erdőhatár fölé emelkedő Nagy-havas (Muntele Mare, 1826 m) a középhegység harmadik legmagasabb pontja. A Nagy-havas magas tetőin eredő vízfolyások részben északkelet, részben dél felé tartanak. Az északkelet felé induló Jára és Hideg-Szamos völgyei mentén, amelyek az egyhangú felszínekbe vágódtak, változatos morfológia alakult ki. A völgyek alakja, keresztmetszete a kőzettani felépítéstől függően változik. A puha palákon széles teraszos völgyek kanyarognak, a kemény gránitot ellenben szűk, meredek falú szorosok törik át. A hegység legszebb kanyonvölgyei az Aranyos felé nagy eséssel siető kisebb vízfolyások mentén alakultak ki, ahol útközben paleozoikumi kristályosmészkő-sávot kereszteznek. Ez építi fel a Bélavára-Szkerice masszívumot (Belioara-Scăriţa), amely impozáns, 600 méteres fallal szakad le az Aranyos völgye felé. Óriás méretű barlangjai és botanikai különlegességei miatt szigorúan védett terület.
A Kalota-havas két eltérő arculatú tájra osztható. Északon 800–1000 méter magas, erdővel borított tetőit a Bihari „autochton” metamorf kőzeteiből vésték ki a folyók. Déli, magasabb vonulatát a paleogén banatitos magmatizmus dácitja, riodácitja és mélységi kőzetei építik fel (innen nevezték el – a római Dácia tartomány után – a múlt század második felében a dácit kőzetet). A hegység erdőhatár fölé emelkedő, vulkáni kőzetekből álló tetői (legmagasabb az 1838 m magas Vlegyásza vagy Kalota-havas [Vlădeasa]) a Sebes-Körös, illetve a Fekete-Körös és a Szamos között képeznek vízválasztót. A délnyugat-északkeleti irányú vonulatokban kréta-paleogén tönkfelszín maradványai rekonstruálhatók.
A Pádisi-karsztfennsík töbrökkel szaggatott felszíne
Az Erdélyi-középhegység északi peremén emelkedő alacsony hegységeket a Bihari „autochton” metamorf kőzetei építik fel. A Meszes- és a Réz-hegység egymással derékszöget bezáró keskeny rögcsoportjai törésvonalak mentén kialakult meredek lejtőkkel határolódnak el a környező medencéktől. A Meszes-hegység északi és déli részén vulkáni kőzetek is megjelennek. A hegységnek nevet adó meszes üledékek – főleg eocén nummuliteszes mészkő – a keleti peremen fordulnak elő. A Réz-hegységet erősen letarolt, egyhangú hullámos felszín jellemzi, csupán a Berettyó forrásvidékének kis karsztvidéke hoz némi változatosságot a tájba. A Meszes- és a Réz-hegységtől északra a Bihari „autochton” kristályos és metamorf kőzetei harmadidőszaki üledékek alá süllyednek, és csak néhány, korábban már említett rögben bukkannak a felszínre.
Az Aragyásza-barlang bejárata a Meleg-Szamos forrásvidékén
Változatosabb morfológia jellemzi a középhegység nyugati peremén, medencék között kiemelkedő hegycsoportokat: a Királyerdőt, a Béli-hegységet és a Zarándi-havasokat. A Királyerdő karsztjáról nevezetes. A Kárpát-medence egyetlen más hegységében sincs annyi víznyelő, karsztforrás, mint itt. Több mint 60 búvópatakja vált ismertté vízfestés révén, és a kutatók 700-nál is több barlangot tártak fel. Itt található a Kárpátok eddig megismert leghosszabb barlangja, a Szelek-barlangja.
Óceáni aljzat bazaltjára települt felső-jura mészkő a Székely-kő tetején
A Belényesi- és Zarándi-medence között szigetszerűen emelkedő Béli-hegységet a Kodru-takarórendszer kőzetei építik fel. Sasbérces, rögös felszínét az újharmadidőszakban lejátszódó szerkezeti mozgások alakították ki. Felszínformái a változatos kőzettani felépítéshez alkalmazkodnak, mészkőterületei karsztjelenségekben gazdagok, főleg délen a Vaskohi-karszton. Itt, a fennsík peremén fakad a híres kalugyeri Dagadó-forrás, amely a szakaszosan működő – ún. intermittáló – karsztforrások egyik legismertebb és legtipikusabb képviselője a Kárpátokban. A hegység déli-délnyugati peremét miocén vulkáni képződmények és formák, többek között a déznai Várhegy teszik változatossá.
Idős metamorf kőzetek építik fel a Zarándi-hegységet, amely alacsony erdős hátak soraként a Maros-völggyel párhuzamosan húzódik. A keskeny vonulat a Hegyes (798 m) és a Solymos (836 m) területén kissé kiszélesedik, és két, egymástól elkülönülő hegycsoportot alkot. A hegységet meredek, törésvonal mentén kialakult lejtők határolják. Különösen éles a határ nyugaton, ahol a metamorf kőzetek az Alföld peremén a mélybe süllyednek. Utolsó felszínre bukkanási helyük a világosi Várhegy. A hegység északi peremén is eltűnnek az átalakult kőzetek, itt azonban miocén andezitek és piroklasztitjaik takarják be őket. Ezek a Dél-erdélyi-középhegység vulkanitjaival mutatnak rokonságot.
Az Erdélyi-érchegység és a Torockói-hegység térképe. Sárga: ofiolit-flis összlet, kék: felső-jura zátonymészkő, zöld: prekambriumi-ópaleozoikumi metamorf kőzetek, piros: újharmadidőszaki vulkáni kőzetek
