Karsztfennsík a Fekete-Körös forrásvidékén
Karsztfennsík a Fekete-Körös forrásvidékén
Az Erdélyi-középhegység három legmagasabb masszívuma közül a Bihar hegység a legváltozatosabb. A Nagy-Aranyos völgye és a Fekete-Körös egyik forrásága két eltérő arculatú részre osztja. Délebbre, az Aranyos forrásvidékén emelkedik a középhegység legmagasabb pontja, a kristályospalákból álló Nagy-Bihar (Cucurbâta Mare, 1849 m). Jelentős magassága ellenére csak lapos, hullámos, gyephavas jellegű, az erdőhatár fölé emelkedő tetőket hordoz, amelyek a jégkori lepusztulási folyamatok ellenére jól megőrizték eredeti nyesett felszínüket. A széles gerinc kétoldalán sorakozó sekély firngyűjtő medencék a benne felhalmozódó csonthótömegek hatására alakultak ki. A teknők alját kőtengerek borítják, amelyeket részben pleisztocén, részben jelenkori kifagyásos folyamatok termeltek. A Bihar hegység legdélebbi részét flis jellegű üledékek építik fel, amelyekbe szubvulkáni testek ágyazódnak. Utóbbiak – keményebb kőzetanyaguk lévén – jobban ellenálltak a lepusztulásnak: környezetük fölé emelkedő magaslatokat alkotnak. Részben ilyen, szelektív lepusztulással keletkezett tető a Bihar hegységben a Gajna (1486 m), amely a havasi mócok régi találkozóhelye; évszázadok óta itt tartják híressé vált leányvásárukat.
A Nagy-Aranyos völgyétől északra eső, nagyobbrészt mészkővel borított terület a Kárpát-medence legfejlettebb karsztvidékét, a Pádisi-karsztfennsíkot hordozza. Az átlagosan 1100–1300 méter magas karsztos planinát töbrök, uvalák szaggatják. A szerkezeti-kőzettani felépítés – triász, jura kréta mészkő és nem karsztosodó homokkő pásztáinak váltakozása – a felszíni és felszín alatti vízhálózat váltakozását eredményezte. A planinán zárt lefolyástalan medencék is kialakultak (Pádisi-katlan, Kis- és Nagy-Bársza-katlan, Ponor-réti-polje), amelyek egymáshoz csak búvópatakokkal kapcsolódnak.
A Kárpát-medence legkülönösebb búvópatakjai a Fekete-Körös forrásvidékéhez tartoznak. Az Alföld rónáin lakók közül sokan el sem tudják képzelni, hogy békés természetű síksági folyójuk milyen vadregényes tájakról indul, és hogy szinte valamennyi forrásága búvópatakként teszi meg útjának első, hegyvidéki szakaszát. Az egyik forráság, a Köves-Körös, amely a Pádisi-karsztfennsík alatt gyűjti össze vizét, négyszer tűnik el víznyelőkben és négyszer tör elő bővizű karsztforrásként, amíg eléri a főfolyót a Belényesi-medencében. Legtávolabbi forrásai a Kék-Magura (M. Vînătă) lejtőin fakadnak 1600 m körüli magasságban. A vízzáró kőzetekből felépült hegyvonulat lejtőin lefolyó patakok az első mészkősávot elérve eltűnnek a hasadékokban, és egy ma még ismeretlen járatrendszerben egyesülnek. A búvópatak bővizű karsztforrásban, a Ponor-forrásban lát napvilágot, két kilométerre a víznyelőktől. A forrásból táplálkozó patak azonban néhányszáz méter megtétele után ismét eltűnik szem elől. A vizet a Ponor-katlan víznyelői vezetik le a mélybe – ha győzik. Hóolvadáskor, nagyobb esőzések idején annyira felduzzad a víz, hogy néhányszáz méter átmérőjű időszakos tó keletkezik, amely hetekig is megmaradhat (Ponor-rét; Polje-tó).
A Köves-Körös forrásbarlangja
A búvópatak második földalatti járatrendszere még szintén felderítetlen, de tudjuk, hol jelenik meg újból a vize. Egy hatalmas beszakadás alján – melyet a népnyelv Csodavárnak (Cetătile Ponorului) keresztelt el – tör elő, és föld alatti vízeséseket képezve rohan tovább a barlangrendszer ötven méter átmérőjű folyosóin. A Csodavár szakadéktöbrének alján, hetven méter magas barlangkapuban egy másik bővizű patak is eltűnik, amely a környező tetők vizeit gyűjti össze. Ez – a föld alatt újabbakkal gyarapodva – két kilométeres mélybeni útját a Galbena-forrásban fejezi be. A víz elemi erővel nyomul fel, és zuhatagos mederben rohan tovább szédítő sziklafalak között. Pár száz méter után ismét eltűnik, de hamarosan tízméteres vízeséssel tűnik elő a kanyon alsóbb szakaszán nyíló barlang szájában. Ettől kezdve már normális felszíni vízfolyásként folytatja útját a patak, amelyet lejjebb Köves-Körösnek neveznek.
