Idős masszívumok, nagy takarórendszerek, felszínelegyengetés
Idős masszívumok, nagy takarórendszerek, felszínelegyengetés
Az Erdélyi-középhegység két különböző eredetű, felépítésű és arculatú hegycsoportot foglal magába. Az északi, nagyobb kiterjedésű hegységrészben az Alföld aljzatát is alkotó Tisza-mikrolemez képződményei vannak a felszínen. Ezek nagyobbrészt prekambriumi(?)-ópaleozoikumi metamorf kőzetek, amelyekre a mezozoikumban többnyire sekélytengeri üledékek halmozódtak. (Tájbeosztásunkban a Bihar-Gyalui-hegyvidék, a Körösvidéki-hegységek, a Körösvidéki- és Szilágysági-dombvidékek, és a Marosmenti-hegyvidék egy része tartozik ide.) Ezzel szemben az Erdélyi-középegység déli részén, az ún. Marosi ofiolit-övben ultrabázisos és bázisos magmás kőzetek és kifejezetten mélytengeri üledékek jelennek meg, amelyek a triász és jura időszakok folyamán, a Vardar-Marosi-óceánban keletkeztek (lásd a lemeztektonikai fejezetben). Ez az ofiolit-flis összlet egészen más ősföldrajzi környezetben jött létre, mint az északi rész sekélytengeri üledékei – ez indokolja szétválasztásukat is –, és csak a mezozoikum végén, a felső-krétában lejátszódó takaróképződés során kerültek egymás mellé és fölé. Először az Észak-erdélyi-középhegység fejlődéstörténetét és mai felszínét mutatjuk be.
A Fehér-Körös és az Aranyos völgyétől északra a Kárpát-medence legidősebbek közé tartozó kőzeteiből felépült hegységek emelkednek. A prekambriumi(?)-ópaleozoikumi csillámpala, gneisz és kvarcit nagyobbrészt a Bihari „autochton”-nak nevezett szerkezeti egység, valamint a krétában lenyesett és takaróvá alakult Nagybihari-takarórendszer felépítésében vesznek részt. Belőlük állnak a Gyalui-havasok és a Bihar hegység legmagasabb tetői, nagy területen jönnek a felszínre a Zarándi-havasokban, a Kalota-havasban, a Meszes- és a Réz-hegységben, de kibukkannak északkelet felé is a Szilágyság és az Erdélyi-medence harmadidőszaki üledékei alól a szilágysomlyói Magurában, a Hegyesben, a Cikói-rögben és a Kővár-hegységben.
A Királyerdőben és a Bihar hegység északi részén e palákat nagy vastagságban triász, jura és kréta mészkő és kisebbrészt homokkő fedte be. A Kalota-havasban a főleg a paleocénban lezajlott banatitos magmatizmus riodácitos és granodioritos kőzetanyaga fedi be jelentős területen az aljzatot, a Gyalui-havasokban pedig hatalmas szilur időszaki gránittest nyomult a metamorf kőzetekbe.
A hegységcsoport harmadik szerkezeti egységében, a Kodru- (Béli-) takarórendszerben főleg mezozoikumi üledékek és perm homokkő, valamint vulkáni képződmények jelennek meg. A paleoalpi fázisok során kialakult takarórendszer a Béli-hegységben, a Biharban és a Gyalui-havasokban fordul elő a Bihari „autochton” és a Nagybihari-takarók közé ékelődve.
Meanderező patak a Gyalui-havasok elegyengetett felszínén
Az Erdélyi-középhegység takarós szerkezetének kialakulása a felső-krétában lejátszódó takaróképződéssel lényegében lezárult. A későbbi időszakokban már csak kiemelkedések és süllyedések történtek, illetve jelentős elegyengetési folyamatok játszódtak le. Az elmúlt évtizedekben a román geomorfológusok három ilyen lepusztulási – elegyengetéssel keletkezett – felszín maradványait írták le, amelyek a kéregmozgások miatt önmagukon belül is különböző magasságokban találhatók. Az Erdélyi-középhegység legmagasabbra emelt, feltűnően lapos tetőit a kréta és az oligocén vége között lejátszódó tönkösödés alakította ki. Trópusi tönkfelszín maradványának tekintik a Gyalui-havasok, a Bihar hegység és a Kalota-havas 1600–1800 m közti tetőit. A három legmagasabb hegységet körülölelő 1000–1400 m magasságú felszíneket a miocén mediterrán éghajlatán lejátszódó elegyengetés hozhatta létre. Végül leírtak a kutatók egy harmadik, alacsonyabb helyzetű hegylábfelszínt is, amely a pliocénban alakult ki. A három felszín az Erdélyi-középhegységben lépcsőzetesen elrendeződő domborzatot formál.
A középhegységet felépítő kőzetek mozaikszerű elhelyezkedése a hegység felszínét is változatossá teszi. Az idős kristályos és metamorf kőzetek – a hosszan tartó lepusztulási folyamatok miatt – széles tetőket, lapos, egyhangú hátakat hordoznak. A vulkáni területeken főleg a kipreparálódott szubvulkáni formák, telérek tűnnek szembe. Változatos felszínformák jellemzik a karbonátos kőzetekből álló területeket is. Az Erdélyi-középhegység északi részén viszonylag nagy területet foglalnak el a különböző korú mészkövek, amelyek vízzáró rétegekkel váltakozva megteremtették a felszíni és felszín alatti vízhálózat kialakulásának feltételeit.
A Kárpátok többi vonulatától abban is eltér az Erdélyi-középhegység, hogy nem találunk területén igazi glaciális formákat. A jégkorban a három legmagasabb tetőn is csak kismértékű jégfelhalmozódás volt. A jég elolvadása után visszamaradt sekély, kőtengerekkel borított kárfülkék arról tanúskodnak, hogy a jég csiszoló, koptató munkája helyett a periglaciális felszínformálás kifagyásos folyamatai voltak jellemzőek. Napjainkra ez a tevékenység visszaszorult a legmagasabb tetőkre, az alacsonyabb területeken pedig a folyóvízi erózió jutott érvényre.
