Szélsőséges éghajlat, övezetes biogeográfiai kép
Szélsőséges éghajlat, övezetes biogeográfiai kép
A Keleti-Kárpátok éghajlatát döntően a jelentős kontinentális hatás, a kis területen is jelentős magasságkülönbségek és a hegyvonulatok észak-déli futása szabják meg. A kontinentalitás az igen hideg télben és a meleg nyárban jelentkezik. Mind a legalacsonyabb, síksági és dombsági területeken (+7–+8 °C), mind a legmagasabb hegyvidékeken (0 °C körül) az évi középhőmérsékletek jelentősen eltérnek a téli és nyári átlagtól: télen lent –3–4, fent –8–10, nyáron lent +16–+18, fent +8–+9 °C-os középhőmérsékletek jellemzőek. Az évi hőingás a 70 °C-ot is elérheti! A tagolt domborzatból adódó jelentős magasságkülönbségek meglepő eltéréseket okozhatnak kis távolságokon belül. A Csalhón pl. az évi középhőmérséklet nem éri el az 1 °C-ot, alatta Csalhó faluban ellenben a 7 °C-ot is meghaladja. A medencékben a hőmérsékleti inverzió okoz eltéréseket: a nyáron a magasságváltozást szabályszerűen tükröző hőmérsékleti övezetesség télen szinte eltűnik, mivel a nehéz, hideg levegő megüli a medencék fenekét. Gyergyóban nem ritka a –30 °C-os, farkasordító hideg sem! Az inverzió a növényzetre is kihat: lent a medence szélén lucfenyveseket, a hegységperemeken pedig, főleg amelyek délies kitettségűek, bükkösöket találunk.
A Csomafalvi-Délhegy északi krátere a csúcsról. A kráter kijárata mögött a Gyergyói-medence
A jellemzően észak-déli hegyvonulatok – főleg nyugati felükön – jelentős mennyiségű (évi 800–1000 mm) csapadékot kapnak a döntő többségükben nyugatról érkező légtömegekből. A medencesorban – a leszálló légmozgások miatt – már jóval kevesebb eső és hó hull (500–600 mm), majd a külső vonulatokban ismét bővebb az évi csapadék. (Gyakran előfordul, hogy nyugaton az összetorlódó felhőzetből huzamosan esik az eső, míg a medencék fölött felhőtlen sáv húzódik.) A legnedvesebb időszak a kora nyár, de a hegységekben a tél is igen csapadékos lehet. A hótakaró tartóssága a hegyekben meghaladhatja az évi 200 napot, a medencékben a 70 napot, és a fagyos napok száma még utóbbiakban is elérheti a 160–180 napot évente. A hegységekben a 100–150 km/óra sebességű, főként télen tomboló szélviharokon kívül a helyileg, domborzati okokból felgyorsuló szelek is nagy pusztítást végezhetnek.
A talajok – a jelentős magasságkülönbségeknek megfelelően – gyorsan változó övezetességben, vagy a tagoltsághoz igazodva, mozaikos elrendeződésben alakultak ki. A medencék alacsonyabb szintjein főleg láp-, tőzeg-, fekete nyirok-, magasabban öntés- és réti talajok jellemzőek, de egyes hordalékkúpokon rendzina jellegű talajok, valamint barnaföldek és barna erdőtalajok is előfordulnak. A hegylábi térszíneken barna erdőtalajok, podzolos és agyagbemosódásos barna erdőtalajok, rendzinák, meredekebb részeiken váztalajok és földes kopárok uralkodnak; a források, nedvesebb sávok területén itt is megjelennek a feketenyirok-talajok. A hegységek magasabb, fenyvesek borította részein a savanyú barna erdőtalaj, a podzolos barna erdőtalaj és a podzol jut túlsúlyba, de – a domborzattól függően – a földes kopárok és a váztalajok is gyakoriak. A még magasabb alhavasi övben a váztalajok, alpesi réti talajok, helyenként a savanyú barna erdőtalajok, rendzinák és vízhatású talajok jellemzőek.
A Szent Anna-krátertó esti fényben. A kráter működése csak a pleisztocén legvégén ért véget
A természetes növénytakaró legnagyobb területi elterjedésű, legváltozatosabb része az erdőövezet. Az erdők – a mértéktelen fakitermelés dacára – a hegységekben mindmáig sokhelyütt megmaradtak, bár még a legmagasabb részeken is gyakori, hogy legelőkkel, illetve kaszálórétekkel tarkítva jelennek meg. Mivel a hegységekben mintegy 1600–1700 méterig felkapaszkodnak, valódi havasi régió lényegében csak a Kelemen-havasokban alakulhatott ki, másutt csak kisebb foltokban tűnik elő. Az erdőket túlnyomórészt lucfenyvesek, kisebbrészt bükkösök alkotják. (Bükk a zord éghajlatú Gyergyói- és Csíki-medencékben csak ritkán, de a vulkáni vonulatban is inkább csak a nyugati lejtőkön – általában a már említett hőmérsékleti inverziónak köszönhetően – fordul elő.) Az aljnövényzetet mohaszint, a tisztásokon áfonyások, a ritkább, magasabban lévő erdőkben borókások alkotják, nyáron a patakvölgyeket kísérő virágszőnyeggel (híresek a Hargita nárciszrétjei).
A keleti-kárpáti tűzhányólánc vulkanológiai térképvázlata Szakács Sándor és Ioan Seghedi (1995) után, egyszerűsítve. 1 – a vulkánok központi ún. magkomplexumai (főleg szubvulkáni kőzetek); 2 – sekély intruzív kőzetek; 3 – főleg lávakőzetek alkotta vulkáni kúpok; 4 – a vulkánok szegély- (disztális) fáciese (főleg piroklasztitok, törmeléklavina- és iszapár-üledékek, valamint epiklasztitok); 5 – lávaárak; 6 – a „kristályos-mezozoikumi öv” metamorf és mélységi magmás kőzetei; 7 – újpaleozoikumi-kréta üledékes kőzetek; 8 – kréta-harmadidőszaki flis; 9 – az Erdélyi-medence harmadidőszaki, prevulkáni molasszüledékei; 10 – harmad- és negyedidőszaki szin- és posztvulkáni üledékek; 11 – kalderaperem; 12 – kráterperem; 13 – lávadóm
Az erdőket eredetileg csak a medencékben kialakult ártéri füves társulások szakították meg, a hegylábfelszínen kiterjedt, mogyoróban gazdag cserjésekkel. Ez utóbbiakat azonban az emberi beavatkozás – a földművelés, állattenyésztés – teljesen, de a füves társulásokat is nagymértékben eltüntette, és a medencék területét ma főleg művelt területek és kaszálórétek foglalják el. Kis területeken fennmaradtak a rétlápok, tőzegmohalápok is. Ezeknek az érdekes képződményeknek a legjellegzetesebbjei nem a medencékben, hanem a vulkáni vonulat krátereiben, kalderáiban alakultak ki. Az itteni, ún. oligotróf tőzegmohalápoknak ásványi anyagokban szegény a vizük, és így kevés, bár nagy egyedszámú fajt tartanak el. A hargitai tőzegmohalápok, amelyek Európa legdélebben megtalálható ilyen képződményei, számos jégkori reliktumfajt rejtenek; a leghíresebb közülük a Nagykőbükk kalderájában elterülő Lucs-láp és a Csomád keleti kráterében lévő Mohos- (avagy az áfonya helyi nevéről Kukojzás-) láp.
A hegységek állatvilágából a madarak közül a hegyi cinke, siketfajd, kuvik, hajnalmadár, az emlősök közül a vaddisznó, szarvas, őz, nyúl, hiúz, a prémesállatok és a rágcsálók érdemelnek említést; a Ceauşescu-korszakban elszaporodott a nagy vadászatokra „fenntartott” medve.
