A homoródalmási Vargyas-szurdok
A homoródalmási Vargyas-szurdok
A Székelyföld egyik legérdekesebb, legszebb vidéke a homoródalmási barlangvidék, másszóval Vargyas-szurdok, és a környező mészkőszirtek vidéke. A szurdok abban a mészkőrögben képződött, amely a Persányi-hegység legészakibb előfutára. Az 500–600 méter vastagságú felső-jura karbonátos összlet, amely a felszínen mindössze 1–2 km szélességben és 3–4 km hosszúságban jelenik meg, korban és fáciesben összekötő kapocs a Nagyhagymás és délen a Királykő mészkőszirtjei között.
A szoros vidékétől délre, az alsórákosi Olt-szorosig főleg alsó-kréta flisképződmények vannak a felszínen, helyenként beborítva a Hargita vulkáni fennsíkjának törmelékanyagával. Ezen a vulkáni takaróval fedett felszínen indult meg a pliocénban a folyóvizek völgyalakító tevékenysége a természetes lejtés irányában, a kezdetben még tóval kitöltött Erdővidéki- (Baróti-) medence felé. A bevágódó Vargyas-völgy hamar elérte az alul rejtőző mészkőrétegeket, s mivel a tó szintje sem volt alacsonyabban, bevágó tevékenysége abbamaradt, széles völgyet alakítva ki a mai völgy fölött mintegy száz méterrel. Ha a szoros bal oldalán fölkapaszkodunk, jól láthatjuk ezt az északnyugat-délkeleti irányú széles, egyenes völgyet, amelyen a hajdani Vargyas kanyarogva folyt végig. Az alsórákosi Olt-szoros bevágódásával, a tó feltöltődésével és részben a hegységek újabb emelkedésével magyarázhatjuk, hogy a Vargyas bevágó tevékenysége – ha rövidebb időkre meg-megtorpanva is – megújult, s a kanyargó folyó, kihasználva a mészkőtömegeket átjáró töréseket, szűk szurdokot vésett ki. A szurdok kialakulásának másik tényezője a karsztosodás volt. Minden olyan szinten, ahol a bevágódás lelassult, kialakult egy barlangrendszer is. A szoros két oldalán a barlangok négy szintben sorakoznak a Vargyas mai medre fölött, sőt a szurdok felső részén a Vargyas vizének nagy része ma is eltűnik egy alsó átfolyó barlangban. Ezt hívják a Víznyugat víznyelőjének. A szoros alsó részén, egy kilométerrel lejjebb a patak vize újra felszínre kerül a Vízkelet bőséges karsztforrásában. A felszíni karsztformakincs (oldott kanellurák, karros felszínek, víznyelő tölcsérek, sziklatarajok, sziklapiramisok) mellett egyedi karsztos sziklaképződmény a Likas-kő, a patak egy korábbi, „felsőbb emeleti” folyásának egykori mélybe vezetője (víznyelőmaradvány). Függőleges járataihoz, örvényüstjeihez foghatót nem sokfelé láthatunk.
A barlangokat borító vastag agyagból tömegével kerültek elő a jégkor jeges szakaszaiban itt élt tundrai állatok maradványai (barlangi medve és hiéna, jegesmedve, rénszarvas stb.; leírásuk Mottl Mária nevéhez fűződik 1943-ból). A barlangokat a kőkori és bronzkori ember is birtokba vette, sőt veszély idején a környező falvak lakosságának is szinte napjainkig menedékei voltak.
A szoros vidékétől délre, az alsórákosi Olt-szorosig főleg alsó-kréta flisképződmények vannak a felszínen, helyenként beborítva a Hargita vulkáni fennsíkjának törmelékanyagával. Ezen a vulkáni takaróval fedett felszínen indult meg a pliocénban a folyóvizek völgyalakító tevékenysége a természetes lejtés irányában, a kezdetben még tóval kitöltött Erdővidéki- (Baróti-) medence felé. A bevágódó Vargyas-völgy hamar elérte az alul rejtőző mészkőrétegeket, s mivel a tó szintje sem volt alacsonyabban, bevágó tevékenysége abbamaradt, széles völgyet alakítva ki a mai völgy fölött mintegy száz méterrel. Ha a szoros bal oldalán fölkapaszkodunk, jól láthatjuk ezt az északnyugat-délkeleti irányú széles, egyenes völgyet, amelyen a hajdani Vargyas kanyarogva folyt végig. Az alsórákosi Olt-szoros bevágódásával, a tó feltöltődésével és részben a hegységek újabb emelkedésével magyarázhatjuk, hogy a Vargyas bevágó tevékenysége – ha rövidebb időkre meg-megtorpanva is – megújult, s a kanyargó folyó, kihasználva a mészkőtömegeket átjáró töréseket, szűk szurdokot vésett ki. A szurdok kialakulásának másik tényezője a karsztosodás volt. Minden olyan szinten, ahol a bevágódás lelassult, kialakult egy barlangrendszer is. A szoros két oldalán a barlangok négy szintben sorakoznak a Vargyas mai medre fölött, sőt a szurdok felső részén a Vargyas vizének nagy része ma is eltűnik egy alsó átfolyó barlangban. Ezt hívják a Víznyugat víznyelőjének. A szoros alsó részén, egy kilométerrel lejjebb a patak vize újra felszínre kerül a Vízkelet bőséges karsztforrásában. A felszíni karsztformakincs (oldott kanellurák, karros felszínek, víznyelő tölcsérek, sziklatarajok, sziklapiramisok) mellett egyedi karsztos sziklaképződmény a Likas-kő, a patak egy korábbi, „felsőbb emeleti” folyásának egykori mélybe vezetője (víznyelőmaradvány). Függőleges járataihoz, örvényüstjeihez foghatót nem sokfelé láthatunk.
A barlangokat borító vastag agyagból tömegével kerültek elő a jégkor jeges szakaszaiban itt élt tundrai állatok maradványai (barlangi medve és hiéna, jegesmedve, rénszarvas stb.; leírásuk Mottl Mária nevéhez fűződik 1943-ból). A barlangokat a kőkori és bronzkori ember is birtokba vette, sőt veszély idején a környező falvak lakosságának is szinte napjainkig menedékei voltak.
