A Kelemen-Görgényi-Hargita vulkáni vonulat
A Kelemen-Görgényi-Hargita vulkáni vonulat
A Keleti-Kárpátok tűzhányólánca a Kárpátok legfiatalabb vulkáni területe; a mintegy 9 millió éve kezdődött vulkánosság a déli részén emelkedő Csomádban egész Közép-Európa legfiatalabb tűzhányó-tevékenységével zárult. A fiatalságból következőleg a hegylánc vulkáni építményei jól rekonstruálhatóak, formái épek; s a működéshez kapcsolódó borvizekkel, mofettákkal, no meg fenyveseivel és tőzegmohalápjaival együtt a vidék nemcsak a kutatóknak, hanem a kirándulóknak is felejthetetlen élményt kínál. A vulkáni vonulat földtani-felszínalaktani megismerése jó száz évvel ezelőttre nyúlik vissza. A neves elődök nyomán – akik közül legalább Török Zoltán kolozsvári geológusprofesszort név szerint is meg kell említenünk – az elmúlt évtizedekben megnyugtatóan sikerült tisztázni a vulkáni működés legfőbb jellemzőit. A ma is dolgozó geológusok közül mindenekelőtt Ioan Seghedi és Szakács Sándor, a bukaresti Román Geológiai Intézet kutatói emelendők ki, míg egyes geomorfológiai kérdések tisztázásához Wilfred Schreiber és Kristó András, a vulkánmorfológiaiakéhoz Székely András, Nemerkényi Antal és e sorok szerzője járult hozzá. Valamennyi probléma megoldását nagymértékben elősegítették a korábbi, illetve a mintegy öt éve, a debreceni Atommagkutató Intézetben Pécskay Zoltán által rendszeresen, nagyszámban végzett radiometrikus kormeghatározások.
Általános felépítését tekintve a vulkáni szerkezet egy tengelyzónára – mégpedig igen változatos felépítésű, főleg andezites, jellemzően kevés piroklasztitot szolgáltató vulkáni kitörésközpontok egybefüggő láncára –, valamint egy, mindkét oldalon a vonulatot szegélyező, zömmel törmelékkőzetekből álló palástra tagolható (lásd a térképvázlaton). Utóbbit, mint azt Török nyomán már Kristó is feltételezte, és Szakács, valamint Seghedi részletes vizsgálataikra alapozva bizonyították, a változatosan működő kitörésközpontok hozták létre – felépülésükkel egyidejűleg – izzó piroklaszt-árak, törmelékárak, laharok és vulkáni lavinák „eregetésével”. A vulkánokat övező, összeolvadt törmelékkőzet-szegély nyugaton jóval szélesebb, valódi fennsík, és az Erdélyi-medencére olykor meredek töréslépcsővel esik le (legjellegzetesebb része a Hargita-fennsík); keleten már jóval kevésbé fejlett, viszont pl. a Felcsíki-medencében – mint Kristó és e sorok szerzője kimutatta – szép maradványszintjei tanulmányozhatók (ezekre épültek a vidék páratlan erődtemplomai).
Az északon a Beszterce és Dorna folyókra, délen a Marosra alátekintő Kelemen-havasok egy, a Borgói-havasokéval egyidős szubvulkáni tevékenységet követően kezdte meg működését. Hatalmas tömegének északi, nagyobbik részét egyetlen vulkáni építmény alkotja, amelynek mint-egy 10 kilométer átmérőjű, beszakadásos kalderája (peremén krátermaradványokkal és gleccservájta ún. kárfülkékkel) a legnagyobb az egész Kárpátokban. A Maros áttörése és a Görgény-patak az Észak-Görgényi-havasokat fogja közre. Ez tulajdonképpen egyetlen, de igen összetett építmény, a Fancsal (Făncel-Lapusna); meghatározó felszínformája dél felé nyitott, óriás, beszakadásos félkalderája. Délebbre a Dél-Görgényi-havasokat három nagy vulkán, a Mezőhavas (Seăca-Tatărca), a Somlyó (Sumuleu) és a Csomafalvi-Délhegy (Ciumani) alkotja (a kötetünkben közölt tájbeosztásban utóbbi kettő már a tágabb értelemben vett Hargitához tartozik). Az első a Kárpátok legszabályosabb, tojásdad kalderájáról, a második kisebb kalderája mellett bonyolult szerkezetéről, a harmadik pedig kettős kráteréről és a főcsúcs koronázta hatalmas lávadómjáról érdemel említést. A Délhegytől dél felé a Nagy-Küküllő forrásága, a Sikaszó (illetve folytatásában a Libán-hágó) a szűkebben vett Észak-Hargitát különíti el. Ennek három kisebb építménye – Csíkmagosa vagy Rekettyés (Rachitiş), Osztoróc (Ostoroş) és Fertő-tető (Ivo-Cocoizaş) – közül csak a középsőnek van krátere, a másik kettőt kisebb-nagyobb lávadómok alkotják. Nagy tömege alapján némelyek Központi-Hargitaként emlegetik a következő vulkáni építményt (Vârghiş), amely a Hargita tetejét, a Mădăraşi-Hargitát is hordozza. Közepes méretű kalderájának peremén kisebb-nagyobb lávadómok képezik a hegy lábánál húzódó falvakról elnevezett Hargitákat; közülük a legmonumentálisabb a Csicsói-Hargita, amely egy összetett kitörésközpont-sor, hatalmas, a kaldera és a vulkáni építmény déli részét elfedő anyagtömeggel. A Dél-Hargita a vulkánosság elhalásának színtere. Az egyre mélyebbről jövő, alkáliákban dús magma a Csomádban már dácitként került a felszínre. A vonulatrész északi tagja, a Nagykőbükk (Luci-Lazu) még lapos, pajzsvulkánszerű építmény, délen nagyobb lávaöntő központtal (Tetőfenyő vagy Láz-hegy); a Kakukkhegy (Cucu) már meredekebb vulkáni kúp középen több kráterből és peremi lávadómokból sajátosan, erózió útján összeolvadt, kalderaszerű udvarral; a legdélebbi részt, a Piliskét (Pilişcă), a Bükkszád-Málnás- (Bixad-Malnaş) területet és a Csomádot (Ciomadul) pedig kizárólag meredek lávadómok, dagadókúpok, illetve sekély intrúziók alkotják. A Csomádnak – a szűk Tusnádi-szorosra néző, meredek lávadómjai gyűrűjében – legszebb ékessége a kettős kráterében kialakult Szent Anna-tó és Mohos-láp. E kráterek – a lávadómok között – heves, robbanásos működéssel jöttek létre, s a tűzhányó-tevékenység a 14C-mérések szerint mindössze 30–40 ezer évvel ezelőtt halt el.
Általános felépítését tekintve a vulkáni szerkezet egy tengelyzónára – mégpedig igen változatos felépítésű, főleg andezites, jellemzően kevés piroklasztitot szolgáltató vulkáni kitörésközpontok egybefüggő láncára –, valamint egy, mindkét oldalon a vonulatot szegélyező, zömmel törmelékkőzetekből álló palástra tagolható (lásd a térképvázlaton). Utóbbit, mint azt Török nyomán már Kristó is feltételezte, és Szakács, valamint Seghedi részletes vizsgálataikra alapozva bizonyították, a változatosan működő kitörésközpontok hozták létre – felépülésükkel egyidejűleg – izzó piroklaszt-árak, törmelékárak, laharok és vulkáni lavinák „eregetésével”. A vulkánokat övező, összeolvadt törmelékkőzet-szegély nyugaton jóval szélesebb, valódi fennsík, és az Erdélyi-medencére olykor meredek töréslépcsővel esik le (legjellegzetesebb része a Hargita-fennsík); keleten már jóval kevésbé fejlett, viszont pl. a Felcsíki-medencében – mint Kristó és e sorok szerzője kimutatta – szép maradványszintjei tanulmányozhatók (ezekre épültek a vidék páratlan erődtemplomai).
Az északon a Beszterce és Dorna folyókra, délen a Marosra alátekintő Kelemen-havasok egy, a Borgói-havasokéval egyidős szubvulkáni tevékenységet követően kezdte meg működését. Hatalmas tömegének északi, nagyobbik részét egyetlen vulkáni építmény alkotja, amelynek mint-egy 10 kilométer átmérőjű, beszakadásos kalderája (peremén krátermaradványokkal és gleccservájta ún. kárfülkékkel) a legnagyobb az egész Kárpátokban. A Maros áttörése és a Görgény-patak az Észak-Görgényi-havasokat fogja közre. Ez tulajdonképpen egyetlen, de igen összetett építmény, a Fancsal (Făncel-Lapusna); meghatározó felszínformája dél felé nyitott, óriás, beszakadásos félkalderája. Délebbre a Dél-Görgényi-havasokat három nagy vulkán, a Mezőhavas (Seăca-Tatărca), a Somlyó (Sumuleu) és a Csomafalvi-Délhegy (Ciumani) alkotja (a kötetünkben közölt tájbeosztásban utóbbi kettő már a tágabb értelemben vett Hargitához tartozik). Az első a Kárpátok legszabályosabb, tojásdad kalderájáról, a második kisebb kalderája mellett bonyolult szerkezetéről, a harmadik pedig kettős kráteréről és a főcsúcs koronázta hatalmas lávadómjáról érdemel említést. A Délhegytől dél felé a Nagy-Küküllő forrásága, a Sikaszó (illetve folytatásában a Libán-hágó) a szűkebben vett Észak-Hargitát különíti el. Ennek három kisebb építménye – Csíkmagosa vagy Rekettyés (Rachitiş), Osztoróc (Ostoroş) és Fertő-tető (Ivo-Cocoizaş) – közül csak a középsőnek van krátere, a másik kettőt kisebb-nagyobb lávadómok alkotják. Nagy tömege alapján némelyek Központi-Hargitaként emlegetik a következő vulkáni építményt (Vârghiş), amely a Hargita tetejét, a Mădăraşi-Hargitát is hordozza. Közepes méretű kalderájának peremén kisebb-nagyobb lávadómok képezik a hegy lábánál húzódó falvakról elnevezett Hargitákat; közülük a legmonumentálisabb a Csicsói-Hargita, amely egy összetett kitörésközpont-sor, hatalmas, a kaldera és a vulkáni építmény déli részét elfedő anyagtömeggel. A Dél-Hargita a vulkánosság elhalásának színtere. Az egyre mélyebbről jövő, alkáliákban dús magma a Csomádban már dácitként került a felszínre. A vonulatrész északi tagja, a Nagykőbükk (Luci-Lazu) még lapos, pajzsvulkánszerű építmény, délen nagyobb lávaöntő központtal (Tetőfenyő vagy Láz-hegy); a Kakukkhegy (Cucu) már meredekebb vulkáni kúp középen több kráterből és peremi lávadómokból sajátosan, erózió útján összeolvadt, kalderaszerű udvarral; a legdélebbi részt, a Piliskét (Pilişcă), a Bükkszád-Málnás- (Bixad-Malnaş) területet és a Csomádot (Ciomadul) pedig kizárólag meredek lávadómok, dagadókúpok, illetve sekély intrúziók alkotják. A Csomádnak – a szűk Tusnádi-szorosra néző, meredek lávadómjai gyűrűjében – legszebb ékessége a kettős kráterében kialakult Szent Anna-tó és Mohos-láp. E kráterek – a lávadómok között – heves, robbanásos működéssel jöttek létre, s a tűzhányó-tevékenység a 14C-mérések szerint mindössze 30–40 ezer évvel ezelőtt halt el.
