Felső-kréta–paleogén események
Felső-kréta–paleogén események
A felső-kréta–paleogén szakasz fejlődéséről, lemeztektonikájáról a korábbiakéhoz hasonlóan megoszlanak a vélemények. Ebben az időszakban kellett végbemennie a két nagy lemeztömb, az Alcapa és a Tisza–Dácia végleges egymás mellé kerülésének. Ezen összeállásra két modelltípus van „forgalomban”. Az egyik a nagyméretű oldaleltolódásokra teszi a hangsúlyt, míg a másik az egységek egymás mellé kerüléséért a tömbök jelentős forgását teszi felelőssé. E mozgások feltételezésére azért van szükség, mert a két nagy lemeztömbnek nemcsak a mezozoikumi, hanem Nagymarosy András vizsgálatai szerint a paleogén kifejlődései is merőben eltérőek. Az egyre szaporodó paleomágneses vizsgálatok az utóbbi, Balla Zoltán-féle modellt valószínűsítik. A forgások, illetve az egymás mellé kerülés ideje Báldi Tamás, Kázmér Miklós és mások szerint a kései paleogénra–kora miocénra tehető. Ezzel egyidőben a Külső-Kárpátok széles flistakarói jelentős rövidülést, gyűrődést szenvedtek; hasonlóképpen, a belső-kárpáti térség bizonyos részein, így Fodor László és munkatársai szerint a Budai-hegység területén és Észak-Magyarországon is feltolódások következtethetők. E torlódó rendszer a két lemeztömb elválasztó vonalával, a Közép-magyarországi-vonallal párhuzamos öveket hozott létre. Feltehetően ezeknek az oldaleltolódással párosuló feltolódásoknak köszönhetjük az ekkoriban keletkezett nagy medencéink létét is. A torlódások legintenzívebb zónája a Közép-magyarországi- (vagy Igal-Bükki-) egység volt, itt azonban a forgással kapcsolatos nagyobb, csapásirányú megnyúlással is számolnunk kell. A két lemeztömb egymás mellé kerülésekor, mint korábban említettük, igen valószínű, hogy az Alcapa-tömb kis mértékben a Tisza–Dácia-tömb szegélyére tolódott. E feltolódás nyomait látjuk a máramarosi Batizai szirtekben, valamint a Dunántúl néhány szeizmikus szelvényében, illetve fúrásában is.
Mi okozta a két lemeztömb mozgását, forgását, egymás mellé kerülését? A lemeztektonikai hajtórugókat a Dinaridák-Hellenidák fejlődésében, illetve az Alpok viselkedésében kell keresnünk. India Eurázsiának nyomódása jó modellül szolgált az Alpokban is. Horváth Ferenc és munkatársai, Balla Zoltán, valamint Lothar Ratschbacher és munkatársai szerint egy afrikai eredetű, kisméretű kontinens-darab (az Ausztroalpi-Dinári) és a rideg Európai-lemez ütközése a behatoló lemez szétlapulásához vezetett. Az ilyenformán észak-déli irányban rövidülő és kelet-nyugati irányban nyúló litoszféra arra terjedt, amerre a legszabadabb útja volt. Ekkor a Kárpátok, illetve a Pannon-térség helyén egy óceáni, vagy elvékonyodott kontinentális kérgű tengeröböl foglalt helyet, amelynek aljzata viszonylag könnyen „engedett”. Az afrikai-európai ütközésből, az alpi „satuból” kiszökő anyagtömeg tehát kelet felé lökődött ki (lásd még erről a földtörténet paleogént bemutató részét is). A kilökődés feltehetően az eocénban megindult, mértékére változó számokat becsülnek (100–500 km). Ugyanekkor az észak felé mozgó dinári lemeztömb két része egymás felé görbült. E görbület oka a bonyolult appennini-hellén szubdukciós rendszerben, annak különböző irányú szívó hatásaiban keresendő. E forgás meglökte a kapcsolódó Tisza–Dácia-lemeztömb bizonyos részeit, amelyek szintén forgásra kényszerültek. A szűk térségben az összeütköző Alcapa- és Tisza–Dácia-lemeztömb egymást is forgatni kezdte. E forgások révén az elfoglalható, tekintélyes méretű kárpáti (óceáni jellegű) térség nagy részére az Alcapa- és a Tisza–Dácia-lemeztömb került, azaz beforogtak a szabadon álló térségbe. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a külső-kárpáti flismedence vékony aljzata a két lemeztömb alá szubdukálódott. Szívó hatásuk révén e szubdukciók még segíthették is a forgások végbemenetelét. Hatásukra – a mainál még délebbi helyzetben – eocén-oligocén mészalkáli magmatitok jelentek meg (a periadriai öv menti alpi tonalitok, illetve a Zalai-dombság, a Velencei-hegység és recski Lahóca-hegy részben eltemetett, részben felszíni vulkanitjai).
