Kimagasló eredmények a 18–19. század fordulóján
Kimagasló eredmények a 18–19. század fordulóján
A hazai földtudományoknak a 18. század második felében megkezdődött fejlődése a 19. század fordulójára hozza meg igazi eredményeit. Ezek egyike – az önálló ásvány- és kőzettan korábban említett megszületése mellett – a természetföldrajzi szemlélet kialakulása.
A korszerű földtani alapokra, főleg Torbern Olaf Bergman hegységosztályozására támaszkodó, oknyomozó természetföldrajz Magyarországon Mitterpacher Lajos, a pesti egyetem tanára „Physikalische Erdbeschreibung” című 1789-ben megjelent munkájától számítható. E remek könyvnek a folyóvizek felszínalakító tevékenységéről (völgyvésés, feltöltés, szakaszjelleg) szóló fejezetei a kor színvonalát messze meghaladják. Hatása három igen kiváló magyar szerző, Szabó János (1803), Varga Márton (1809) és Katona Mihály (1823) munkásságát is meghatározza; közülük Szabó János elsőként ismeri fel a Földön a folyómenti párkánysíkok (teraszok) létét, sőt kialakulásukat is szemléletesen és szakszerűen magyarázza. (Több mint fél évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy e formát külföldi tudósok – Ludwig Rütimeyer [1869], Albert Heim [1878] – nyomán világszerte is „fölfedezzék”.)
A „tudományos fölvilágosodás” másik két földtudományi csúcsát Kitaibel Pál (1757–1817) és Zipser András (1783–1864) munkássága jelenti. Növény-, ásvány- és kőzetgyűjtő útjain Kitaibel a Kárpát-medence földtani fölépítéséről minden addiginál alaposabb, sokrétűbb ismereteket szerzett. Bár utóbb elvitatták tőle, nagybörzsönyi ércekből ő írta le először az addig ismeretlen tellúr nevű elemet. Tomtsányi Ádámmal elsőül adott ki földrengés-erősségi térképet az 1810-es móri földlökésekről. 2948 ásványból és 772 kőzetből meg ősmaradványból álló gyűjteményének rendezésére sajnos nem futotta sem az ő, sem az utódok idejéből, s az a Magyar Nemzeti Múzeum Ásványtárában, a hozzá tartozó jegyzetek javával együtt, 1956 októberében megsemmisült. Kitaibel hatalmas földtudományi ismeretanyagáról így csak a Mátráról és Magyarország vízrajzáról írott könyvei (1799, illetve 1829) tanúskodnak.
Zipser András 1817-ben abc-rendben ismerteti Magyarország akkori bánya- és ásvány-előfordulási helyeit (258), s ezek ásványait. Igen alapos könyve csaknem fél évszázadig a hazai ásványtan alapmunkája. Ő maga később a Magyarhoni Földtani Társulat megalakításának (1848-1850) egyik előmozdítója.
1818-ban, főleg Zipser András említett könyvét használva, ásvány- és földtani tanulmányutakat tesz a Kárpát-medencében François Sulpice Beudant (1787–1850), a kor egyik legjelesebb szakembere. Remek terepi figyeléseit, vizsgálatait négykötetes munkában, 1822-ben teszi közzé Párizsban. Ennek záró darabja 47 csudaszép színes földtani metszetet tartalmaz Magyarország felvidéki és dunántúli tájairól, s benne találjuk meg a Kárpát-medence, valamint a Balaton-felvidék első, szintén színes földtani térképét, továbbá Selmecbánya környékének fekete-fehér földtani vázlatát is.
