A földtudomány széttagolódásának kezdetei
A földtudomány széttagolódásának kezdetei
A 18. század derekától két határozott folyamat veszi kezdetét a hazai földtudományokban. Az egyik a magyar tudományos nyelv – a szépirodalmi nyelvújítást megelőző (!) – újjászületése és „végleges” térhódításának – főleg a földrajzban való – megindulása. A másik, és ez egyetemes folyamat, az egyes földtudományok – gyakran még latin vagy német nyelven történő – szétválása és önállósulása.
A nagyszombati egyetemen Weiss Ferenc jóvoltából 1753-ban indul a légkörtan (meteorológia) oktatása s kutatása rendszeres meteorológiai följegyzésekkel, amelyek az egyetem Budára kerülése után is folytatódnak, most már nyomtatásban is megjelenő adatok közzétételével.
1757-ben Debrecenben lát napvilágot Csatári János „Magyarország földirati, történeti és politikai leírása” című könyve, Nagyszombatban pedig Bertalanffi Pál (1706–1763) A Világnak két rend-beli rövid ismertetése című (egyáltalán nem rövid!) munkája. Az utóbbi első része a legelső önálló, magyar nyelvű csillagászati földrajz és mai értelemben vett természetföldrajz, második része a Föld területi társadalomföldrajza.
E művekkel csaknem egy időben születnek, majd megszaporodnak a magyar nyelvű iskolai földrajzkönyvek (1750: Gyalakúti László, 1760: Szatmárnémeti Papp István), amelyek közül a leghatásosabb és leghosszabb pályájú Losontzi István (1709–1780) „Hármas kis tükör” tankönyve. Első változata 1773-ban, az utolsó – a szerző halála után többek által átdolgozva és bővítve – 1868-ban (!), összesen 73 kiadást megérve jelent meg. E könyv kérdező-felelő és verses földolgozású földrajzi részéből ismerte meg a „két hazát” a fölvilágosodás, a reformkor és az 1848-as forradalom nemzedéke; Petőfinek is kedves könyvei közé tartozott. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy Kazinczy Ferenc egyik korai munkája földrajzkönyv-fordítás: Magyarország Geographica, az az földi állapotának leírása (Kassa, 1776).
)
Hevenesi Gábor kisatlaszának áttekintőlapja (1689)
A szaporodó országbemutatások közül messze kimagaslanak Korabinszky Mátyás János németül írt könyvei (1778, 1786) és szépen metszett térképlapokból álló atlasza (Atlas regni Hungariae, 1804, többek között Zetter Sámuel rajzolta lapokkal). Hasonlóan magas színvonalú Vályi András „Magyar Országnak leírása” (1796–1799) c. nagyszabású, háromkötetes munkája, amely az ország első magyar nyelvű helységenkénti áttekintése.
Ugyancsak a földtudományok ágakra különülését serkentették a Kárpát-medence nagyszámú, már korábban is figyelmet keltő ásvány- és gyógyforrásai. Domby Sámuel 1763-ban Borsod vármegye vizeinek ásványos összetételéről, Torkos János József (Jakab?) a magyarországi alkáli sókról, Hatvani István és Gömöri István 1777-ben a nagyváradi hőforrásokról, 1783-ban La Langue János „A magyarországi orvosvizekről és a betegségekben azokkal való élésnek szabott módjairól” jelentet meg értekezést. Mindezek – és mert a szerzők java orvos –, Benkő Sámuel „Topographia oppidi Miskoltz historio medice” (1782) c. könyvecskéjével együtt, a mai értelemben vett orvosföldrajz megszületését jelentik.
Bertalanffi Pál A világnak két rend-beli rövid ismertetése című művének címoldala
Az önálló magyarországi ásvány- és kőzettan megteremtése Erdély, majd az egész Kárpát-medence részletes bemutatásával Fridvabszky János (1763), illetve Born Ignác (1773) nevéhez fűződik. A kristálytan első komoly művelője Scopoli János (Crystallographia hungarica, 1776). A Kárpát-medence ásványkincseinek tudományos vizsgálatát az 1780-as, 90-es években a nagyszebeni Fichtel E. János (1780, 1791) folytatja tovább, aki emellett őslénytannal is foglalkozik. A legkorábbi magyar nyelvű ásványtani könyv Benkő Ferenc és Zay Sámuel (1791) tollából való. Benkő Magyar minerológiájában, valamint Mátyus István nagyszabású természettudományos összegzésében (Ó és Új Diaetetica) olvashatjuk a Kárpát-medencére vonatkozó legelső rétegtani megfigyeléseket.
A Kárpát-medence egyes vidékei közül a 18. század második felében a Fertő-tó „érdemelte ki” leginkább a természetvizsgálók figyelmét. Szintingadozásáról 1760–61-ben németül Jukovits Antal jelentet meg értekezést, 1797-ben pedig Kis József adja Geographiai historiai és természeti leírását. 1774-ben Nedeczky Elektől (1737–1809) megjelenik a Kárpát-medence első önálló barlangleírása a Bihar-hegységi Funácai- (Fonóházi-) barlangról. Szerzője 1772-ben maga is végigjárta a 270 m hosszú, egykor cseppkőgazdag járatot, amely őslénymaradványai miatt – mint nevezetes „csontbarlang” – a következő században is gyakran kutatott üregrendszer volt.
A 18. század utolsó két évtizedében kezd kiválni a földrajztudományból a magyarországi adattan (statisztika) és a közgazdaságtan. Az előbbi jeles úttörői – fontos munkáik évszámmal jelölve – Berzeviczy Gergely (1789), Horváth Mihály (1790, 1794–95; nem azonos a későbbi történésszel!) és Schwartner Mátyás (1798). Severinus János Magyarország városairól (1781), Schedius Lajos János iparáról (1793), a már említett Berzeviczy Gergely – akit méltán tekintünk a hazai közgazdaságtan megteremtőjének – mezőgazdasága állapotáról (1793), iparáról és kereskedelméről (1797) ír értékes könyvet.
A Kárpát-medence külföldi megismertetését ebben az időben leginkább Robert Towson szolgálja; 1793-ban tett magyarországi utazásának tapasztalatait 1797-ben teszi közzé Londonban. Külhonról szerzett ismereteinket ekkoriban főleg Éder Xavér Ferenc gyarapította, aki dél-amerikai egyházi szolgálatából hazatérve, Peruról jelentet meg igen színvonalas, az ország növény- és állatvilágára is kiterjedő munkát (1791). (1790-ben Londonban megjelennek Benyovszky Móric [1746–1786] utazásainak emlékiratai [Alaszka, Japán, Tajvan, Macau, Madagaszkár], ezek azonban inkább csak később [1888–91], Jókai Mór fordításában válnak ismertté a hazai közönség előtt.)
)
Éder Xavér Ferenc jezsuita atya térképe 1791-ből: a dél-amerikai pampák első magyar térképi ábrázolása
