A 19. század első fele
A 19. század első fele
A 19. század 30-as éveitől a Kárpát-medence földtudományi föltárása meglassul. Ugyan egyre több földtudományi, különösen földrajzi könyv kerül ki a nyomdákból, ezek azonban – néhány kivételtől eltekintve – nem hoznak szemléletfejlesztő „újságot”, inkább a már a természetvizsgálók által addig elért eredményeket terjesztik mind szélesebb körben (ami természetesen szintén szerves és szükséges része bármely tudomány fejlődésének). Ilyenek pl. Lassu István (1797–1852) történeti-gazdasági országleírásai, Puky Simon „Mezei gazdálkodást rendező és mindenkit érdeklő tanlagos tapasztalatokbóli időjárás jövendölése” (1846), vagy az első magyar nyelvű iskolai ég- és földgömb megszületése, s Nagy Károly ezek használatához készített könyvecskéje (1840).
Ugyanebben az időben mind több jól fölkészült tudós kapcsolódik be távolabbi földrészek sajátosságainak fölkutatásába. Körösi Csoma Sándor 1819-től haláláig (1842) dolgozik Indiában és Tibetben. Besse János Humboldt-ot kíséri kaukázusi utazásain (1825–1835), Magyar László Afrika szívében (1849–1857), Reguly Antal (1818–1859) az Urálban és az Ob mellékén végez nagy értékű föltáró munkát.
Az itthoni „kivételek” közül az elsőbbség mindenképpen Vass Imréé (1795–1863). Vass 1821-től dolgozott az aggteleki Baradla fölmérésén és föltárásán; 1825-ben sikerült bejutnia a barlang addig ismeretlen, 4,5 km hosszú „jósvafői” szakaszába. A barlangról kiadott remek munkájában (magyarul 1831, németül 1833) a felszíni karsztjelenségek elsők közötti leírását és értelmezését adja; a hozzá mellékelt színes felszíni- és barlangtérképpel pedig a 19. század első felének világviszonylatban is legszebb s legpontosabb „földképeit” gyarapítja.
Hasonlóan nagy értékű tudományos, s a maga szakterületén az első teljes magyar munka Berde Áron 1847-ben, Kolozsvárt kiadott Légtüneménytan s a két Magyarhon égalj viszonyai… című kötete. A század közepére esik Fényes Elek (1807–1876) Magyarország minden eddiginél részletesebb adattani és helyrajzi munkáinak megjelenése (1836–1840, 1847, 1851–1852).
A szabadságharc után – mintegy az önkényuralommal szemben – minden idők legszebb kiállítású, metszetekkel, kőrajzokkal (kőnyomatokkal), térképvázlatokkal szemléltetett „honismereti” kötetei látnak napvilágot: Magyarország és Erdély, Magyarország és Erdély eredeti képekben (1856–1864), Budapest és környéke (1859), Magyarország képekben (1870). E történelemre, műemlékekre, népművészetre és földtudományokra egyaránt kitérő kötetekbe a kor legkiválóbb tudósai és művészei írnak tanulmányokat, olyanok, akik közül néhány ekkor kezd a hazai földtudományok vezéregyéniségévé válni (Hunfalvy János, Kubinyi Ferenc, Szabó József, Kővári László, Kovács Gyula; Hunfalvyról és Szabóról bővebben lásd a következő részt, Kubinyiról az ősmaradványokról szóló fejezet első részét). E kötetek még tudományosabb igényű, még alaposabb, számtalan saját földrajzi és néprajzi megfigyelésre támaszkodó folytatása Orbán Balázs (1830–1890) A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból, valamint Torda város és környéke leírása c. munkája (1868–1873, illetve 1890). Orbán páratlan értékű, sokkötetes művének külön érdeme, hogy szerzőjük – idehaza elsőként – tudatosan saját fényképfölvételeit használja szemléltetésül.
