Magyarországon: az elégia mestere
Magyarországon: az elégia mestere
1458-ban, Mátyás trónra kerülése után jogi doktorátussal tér vissza Magyarországra, ahol fényes karrier várja: 1459-től haláláig pécsi püspök, a királyné főkancellárja (1460-1464), itáliai követ (1465), főkincstartó (1467-1469), szlavón bán (1469-1470). Itthon erőltetett befejezéssel lezárja addig sokat csiszolt Guarinfo-panegyricusát (1469), melyben a nagy humanista nevelőnek és tudósnak állított emléket. Újabb panegyricust nem ír. Több költeménnyel királya politikáját szolgálja, háborús győzelmeket is megörökít. Kevesebb műve születik, mint Itáliában, de költészete gondolatiságában és líraiságában elmélyül, s új hangokkal egészül ki. Fő műfajává az elégia válik, melyben versszerző tehetsége a magaslatokba emelkedik.
Első magyarországi versét, a Búcsú Váradtól (Abiens valere iubet sanctos reges Varadini) címűt jogosan nevezik remekműnek. A hendecasyllabusokban (tizenegy szótagos időmértékes versforma) született, refrénes költemény egyszerre jeleníti meg a Budára hívott költő repeső izgalmát és a Váradtól való gyengéd búcsúzás nyugalmát; a hó borította tájon gyorsan sikló lovas szánt és Várad maradandó értékeit, a költő egykori testi, szellemi, patrióta örömeinek forrásait (hévizek, könyvtár, Várad királyszobrai). A még és már nincs időtlenségében egyetlen biztos fogódzó van, a transzcendens világ; ennek képviselője a Váradon kultikusan tisztelt Szent László, őhozzá szól az utolsó búcsúszó, egyszersmind a jövőhöz segítséget kérő fohász.
Míg Itáliában inkább a csillogó szellemesség, a fergeteges humor jellemezte, Magyarországon előtérbe kerültek személyiségének más fontos vonásai: testi és lelki érzékenysége, melankóliára való hajlama. Panaszolja betegségeit, álmatlanságát s azt, hogy rémképek gyötrik; az édesanyja, Borbála halála miatt érzett fájdalom két hosszú elégia írására ihleti. 1464-ben, a hadjáratot vezető Mátyást kísérve megbetegszik. Tibullus mezében, vele versengve is, de saját érzéseit és élményeit versbe öntve megrendítő költeményben (De se aegrotante in castris – Mikor a táborban megbetegedett) búcsúzik el az élettől. Felidézi az aranykori békét, elköszön szeretteitől, az élettől és a költészettől, s művébe belefoglalja maga fogalmazta – fent idézett – sírversét is. Itáliában örült a tapsnak – költeményeiben viszonozta is –, hazájában meg nem értettségről, alkotói magányáról panaszkodik. Önbizalma is meginog; beletörődő fájdalommal fogalmazza meg itáliai költőbarátjának a maga hátrányos helyzetét (Ad Tribrachum poetam – Tribracóhoz, a költőhöz):
„Szépen-szólni-tudást csak nektek
juttat a Múzsa,
külföld népe, mi: csak barbarusok
lehetünk.
(Ford. Áprily Lajos)
juttat a Múzsa,
külföld népe, mi: csak barbarusok
lehetünk.
(Ford. Áprily Lajos)
Leglíraibb, egyszersmind legfájdalmasabb hangú elégiája a Lelkemhez (Ad animam suam) című költemény, melynek megírásához neoplatonikus filozófiai ismereteit használta fel. A csillagvilágból érkezett, a bolygók jó hatásaival megáldott lélek ellentéteként mutatja be testét; szenvedéseit itt panaszolja a legmegrendítőbben. Maga az emberi lét az, ami számára nem kívánatos többé:
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
S szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát,
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
Rég levetett béklyót újra magadra ne végy.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
Csak nyomorult ember, csak ez az egy sohse légy.
Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
Hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké:
Sziklákból született hajdan az emberi test.
(Ford. Vas István)
S szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát,
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
Rég levetett béklyót újra magadra ne végy.
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
Csak nyomorult ember, csak ez az egy sohse légy.
Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
Hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké:
Sziklákból született hajdan az emberi test.
(Ford. Vas István)
Az egyik utolsó elégiájában (De inundatione – Az árvíz) a természet válik fenyegetővé; szorongása a természeti katasztrófától való félelem, rettegés formájában jelenik meg. A költemény nagy erejű, apokaliptikus képekben mutatja be a világot elnyelő árvizet, a teljes pusztulást, mely után Deucalion és Pyrrha köveiből – az emberi test alapanyagából – megszülethetik egy új világ.
Sorsát, költészetének kezdő- és végpontját egy epigrammjának (De amygdalo in Pannonia nata – Egy dunántúli mandulafáról) és egy elégiájának (De arbore nimium foecunda – A roskadozó gyümölcsfa) fa-allegóriájában fogalmazta meg. Az egyik a pannóniai mandulafa, mely túl korán virágzott ki a télben; a másik a túl sok érett gyümölcsöt hozó fa, mely saját termései súlyába pusztul bele.
Janus Pannonius 1471-ben nagybátyjával együtt a Mátyás ellen szervezett összeesküvés élére állt. Vitéz elfogatásának hírére elmenekült, egyik rokona birtokán, a Zágráb melletti Medvevárban halt meg. Költeményeit Mátyás király gyűjtette össze.
