Itáliai tanulóévei: az epigramma virtuóza
Eredeti neve csak latinul, Johannes de Chesmicze formában maradt ránk, ennek nemzeti nyelvű változatait – Csezmiczei János, Jan Cesmicki – a kései utókortól kapta. Kőrös megyei (Szlavónia) nemesi család gyermeke, apját korán elveszítette. Anyai nagybátyja, Vitéz János nevelte, 1447-ben Ferrarába, Guarino Veronese iskolájába küldte. A gyermek korán kitűnt éles eszével, nyelvérzékével és költői tehetségével. Tizenhat évesen már Ferrara ünnepelt költője, híre Itália-szerte terjedni kezd. 1450 vége előtt Jánosról Janusra változtatta a nevét, mint írja, „Thalia unszolta” erre (De immutatione sui nominis – Névváltoztatásáról). Nem véletlenül említi akkori múzsájaként Thaliát: Guarino azt tanította, hogy e múzsának a vetés, palántálás a funkciója. A költészetben a könnyedebb műfajok tartoztak alá. A költő választott Janus neve – mely Róma első, két fejével korszakhatárt, kezdést jelölő, békét és új műveltséget hozó istenének nevével azonos – szimbolikus értékű. A névválasztásban benne rejlő öntudat már Janus korai verseiben megnyilatkozik. Az egyikben (De eodem paulo aliter – Ugyanarról egy kicsit másként – tudniillik Marcellus verseiről bravúros költői teljesítményére utalva, „Pannóniám első dicsőségé”-nek nevezi magát (Kurcz Ágnes fordításában: „Pannoniám dísze vagyok legelöl”). Ókori és humanista költőket utánozva jósolta neve és költészete halhatatlanságát, s maga gondoskodott róla – nemcsak költői nevével, de alkotásaival is – , hogy együtt emlegessék őt Pannóniával. Pannónia dicsérete (Laus Pannoniae) című epigrammájában így szól önmagáról és „nemes hazájáról”:
Régen az összes népnek Itália adta a
most ott olvassák Pannoniám dalait!
Nem tagadom, hogy enyém e dicsőség,
dísze a géniuszom, énvelem ő a
Ferrarában írt elégiákat és panegyricusokat (dicsőítő költeményeket) is szerzett. E műveit is megcsodálták olvasói, de hírét leginkább nagyszámú epigrammájának köszönhette; ezek a mai ízlés szerint is kiválóak. Példaképe Martialis; utánozza őt, de verseng is vele. Szatirikus és dicsérő epigrammáinak témáit az iskolaélet és környezete mindennapjaiból, a költészettel kapcsolatos élményeiből meríti. Megsemmisítő módon utasít vissza minden sértést, kritizálja költőtársait, gúnyolja az emberi ostobaság és jellemgyengeség megnyilvánulásait, de nem fukarkodik a dicsérettel, ha arra valaki érdemesnek mutatkozik. Egyedül az erényt, a tudást és az alkotótehetséget tiszteli.
Epigrammái közül főképp az erotikus tárgyúak népszerűek ma. Ezeket Ferrarában írta, ott vált gyermekből serdülővé. Tizenhat éves korában keletkezett verse (De sua aetate – Életkoráról) hiteles őszinteségével a serdülőkorról szóló tanulmány illusztrációja lehetne. Gyermeki ártatlansággal, dicsekedve írja le testi érettségét, érzéki vágyait, keresi az egyenrangú felnőtt szerepét, de erre még tipikusan kamasz megoldást talál:
„Hangom vastagodik, s ágyéka körül
Már a kamasz; vágytól duzzad a
Szívem lángba borul, ha csupán
Forró álmoktól lucskosodik
Mondom, hagyj békét hát nékem,
Rád csak a gyenge pulyát bízta
Máshova üsd ezután, zord
Bakbűzű nevelő, dolgaimat ne
Pár hét, s elhagylak, gyermekruha,
Férfihoz illő szép tóga lesz
(Ford. Kálnoky László)
Erotikus tartalmú szatirikus epigrammáinak hátterében – túl az irodalmi mintákon – a magas szellemiségű, érzékeny lelkű kamasz félelmei, a szexualitással és a női nemmel kapcsolatos ambivalens érzései állnak, melyeken ragyogó szellemességével és keresett durvasággal próbált felülkerekedni. Sokat gúnyolja környezete fajtalanjait, bujáit és kéjenceit. Mindent a nevén nevez; sok műfordító viszolyog attól, hogy visszaadja egyes szavait. Környezete szókimondó lehetett, és ezt tanulta Janus egyes ókori költőktől is.
Gyengéd érzelmeinek, a női szépség iránti csodálatának ritkán ad hangot. Nem jellemző rá, de figyelemre méltó – kora latin humanista költészetében is – Ágneshez (Ad Agnetem) című verse. A kedves szemének megéneklése örök témája a szerelmi költészetnek, a későbbi reneszánsz költészetben elcsépeltté is válik. „Bókvers”-ében Janus elegáns megoldással az ég két legfényesebb bolygójához és állócsillagához hasonlítja hölgye szemét.
1454-ben „búcsút mond a múzsáknak” (Valedicit Musis) és Padovába megy jogot tanulni, ami a hazájában rá váró feladatokhoz szükséges. Padovában valóban kevés elégiája és epigrammája születik, önmagáról alig ír, viszont ott szerzi legterjedelmesebb költeményét, mecénásáról, Jacopo Antonio Marcello velencei államférfiról szóló panegyricusát, és Guarinóról írt dicsőítő költeményén is dolgozik. Mindkettő megírásában személyiségének lényeges vonása, a hála – s természetesen a csodálat – vezérli.
