Az írásbeliség intézményei
Az írásbeliség intézményei
A latin írásbeliség a keresztény állam és egyházszervezet kiépítésével indul meg. A pannonhalmi apátságot 996-ban alapították, az esztergomi érsekséget 1001-ben állították fel. A térítő és szervező munkát külföldi papok, szerzetesek végezték, ők foglalták el a frissen alapított püspöki és apáti székeket is, s kezdték meg mindenütt a rendszeres liturgikus életet. Beáramlásuk az egész középkoron át folyamatos volt részben az új szerzetesrendek megtelepedése révén, de attól függetlenül is. Szent István II. törvénykönyve (1030-1038) előírta, hogy „minden tíz falu építsen templomot..., ruhákról és oltártakarókról a király, papról és könyvekről a püspök gondoskodjék”. A megnövekedett könyvigény mind a székesegyházak mellett, mind a kolostorokban scriptoriumok (kódexmásoló műhelyek) felállítását tette szükségessé, a papi-szerzetesi utánpótlás nevelésére káptalani és kolostori iskolák jöttek létre. Az iskolarendszer a középkor végére a városi plébániai iskolákkal bővült ki. Magasabb stúdiumokat itthon a 13. században megjelent koldulórendek (domonkosok, ferencesek, ágostonos remeték) rendi főiskoláin végezhettek a rendtagok Budán, Pécsett és Esztergomban. A 13. században megkezdődik a rendszeres külföldi egyetemjárás is, Párizs a „szabad művészetek” és a teológia fellegvára, Bologna a jogtudományé. A 14. század közepi közép-európai egyetemalapítások után (Prága 1348, Krakkó 1364, Bécs 1365) a hazai érdeklődés elsősorban ezek felé fordult. A magyarországi művelődés nagy tehertétele, hogy a középkorban itthon nem sikerült maradandó egyetemet alapítani. Az egyházi intézmények mellett a másik nagy kultúrateremtő centrum a királyi udvar volt. Itt is a latin írásbeliség egyedüli letéteményese, az egyházi, klerikusi réteg végzi a mindennapi írásos teendőket, s tesz eleget komoly irodalmi megbízatásoknak, de ezek az államszervezéssel, annak működtetésével, vagy a királyi reprezentációval kapcsolatosak, s világi jellegűek.
