A latin írásbeliség és a magyar nyelvű szóbeli költészet
A latin írásbeliség és a magyar nyelvű szóbeli költészet
A keresztény hittérítés a pogány magyar hitvilág elemeit nyelvi és egyéb akadályok miatt eleve nem hasznosíthatta. A hazai latin irodalom rövid idő alatt az új társadalmi berendezkedés fontos propagandaeszköze lett, mely a régi rendet képviselő pogány népköltészetet nemcsak alantasnak, hanem ártalmasnak is tekintette. Szent Gellért püspök (†1046) még csak erkölcsi alapon háborodott fel azon, hogy a magyar urak lantosok és síposok előadásait hallgatva folyton mulatoznak, Anonymus (1200 k.) viszont a „regősök csacsogó énekeit meg a parasztok hamis meséit” a tollforgató öntudatával nézi le, s társadalmi előítélettel kezeli. Ennek ellenére csak történetíróinknak köszönhetjük, hogy egyáltalán közelebbit tudunk a magyar nép eredetéről, harcairól, a honfoglalásról és a kalandozásokról szóló egykori mondákról és hősi énekekről. Több évszázados továbbélésüket az bizonyítja, hogy két-három változatban is megörökítésre kerültek, aszerint, hogy egy-egy történetíró a maga korában mit tekintett eredeti formájában szalonképesnek, vagy mit változtatott meg (pl. a totemállat turulmadár álommá szelídül, a csodaszarvas története pedig egyszerű vadászkalanddá minősül Anonymusnál). A népköltészet sem jellegénél fogva (nem írástudó réteghez kötődött), sem tartalma miatt nem találhatta meg a pergamenhez vezető utat. Annak azonban, hogy lovagkori irodalmunkból sem maradt fenn egyetlen eredeti sor sem, tartalmi oka már nem lehetett. A lovagi kultúra kezdetben (12. század vége) a királyi udvarra korlátozódott, szélesebb körben csak a 15. században terjed el, ekkor azonban már Európa-szerte hanyatlóban volt. A nagy udvari ceremóniák, külföldi trubadúrok (pl. Peire Vidal és Gaucelm Faidit 1200 k.) gyakori megjelenése nem helyettesíthette az amúgy is vékony lovagi réteg hiányzó műveltségét. Néhány ének egykori megléte bizonyítható csupán, Zách Felícián merényletéről (1330), Kont vitézről (1388), a pokoljáró Tar Lőrincről (1411) és Toldi Miklósról (14. század), akinek története Ilosvai Selymes Péter gyenge átdolgozásában (1574) hagyományozódott tovább. A lovagi költészet nálunk ugyancsak szájhagyomány útján terjedt, szerző és közönsége egyaránt írástudatlan volt. A latin kultúrájú, írástudó udvari klerikusok nem kapcsolódhattak be közéjük közvetítő láncszemként, legfeljebb a történetet örökítették meg, latinul.
