Juhász Ferenc mindenség-lírája
Juhász Ferenc mindenség-lírája
Juhász 1928-ban született Bián, szegényparaszti családban. Magyar-filozófia szakos egyetemi tanulmányaiba épp csak belekóstolt. Könyvkiadói és folyóiratszerkesztőként tevékenykedett.
A Szárnyas csikó (1949) és az Új versek (1950) kétely nélküli, boldog, ficánkoló dalok költőjeként röpítette őt egyenest az irodalmi élet legközepébe. A Sántha család (1950) és az Apám (1950) c. elbeszélő költemények itt-ott sematikus részletei sem késleltették a népszerűséget és a hivatalos elismerést. Az idilli világképet és a népies költői epika hagyományait hamarosan elhagyta, a nagyobb, rapszodikus, zaklatott kompozíciók és az általa éposznak nevezett monumentális költemények kimunkálására fordította kifogyhatatlan energiáit. Az Óda repüléshez (1953) gondolati elmélyülésről és bátrabb ítélőképességről adott számot; „Dózsa-éposza”, A tékozló ország (1954) kiteljesítette a korkritikát is, a nyelvi fordulatot is. Végképp elkötelezte magát a nagy, mellérendelő szerkezetelemeknek, a variációs, ismétlő technikájú építkezésnek, a materiális lét és a biologikum szókincséből merítő kifejezésmódnak, a műalkotás makro- és mikrokozmikus tágasságának. „Bennem a mindenség delel”, „bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat, / hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat” – avatta versbeli énjét a végtelen tér és idő metszéspontján álló egóvá a Könyörgés középszerért egy éposz írása közben, illetve A virágok hatalma soraiban.
1956 utáni, heves rázkódású válságköltészetének nagy művei (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb, József Attila sírja) véglegesítették a szemléleti és grammatikai váltást. A bartóki modell és a József Attila-i példa jegyében, a modern világirodalmi hatásoknak is engedve, Nagy Lászlóval együtt – de társánál konokabban és szélsőségesebben vívta meg a magyar líra forradalmát. Korai époszainak párdarabjai is elkészültek (Anyám, 1970; A halottak királya, 1971).
A heurisztikus élményanyag, a sötét ünnepélyesség, az egyéni alkotású mondatszavak nyelve fokozatosan uralkodott el poézisén. A megváltó aranykard (1973) és a Szerelmes hazatántorgás (1977) főként a siratóversekkel emlékezetes. A gyászból csikart bizakodás lélegzetelállító remeke a két öngyilkosért, a feleségért és a barátért mondott hetven szakaszos káromló rekviem, a Latinovits Zoltán koporsója kívűl-belűl teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok (1976). A Halott feketerigó (1985), A Fekete Saskirály (1988), A tízmilliárd éves szív (1989) és a Krisztus levétele a keresztről (1993) részben a személyes életút felnövesztő, mitizáló áttekintése, részben a történelem (így az 1956-os ősz) allegorikus transzponálása.
Juhász Ferenc munkásságának kulcsszava a halál, pontosabban az elfogadhatatlan halál elleni lankadatlan tiltakozás. A költő vélekedése szerint az elmúlás az ember szabadságának legdrasztikusabb korlátozása, ezért a halállal való szembeszegülés lírai szótárából a legdrasztikusabb kifejezések, a legviszolyogtatóbb gondolatsorok, a legkülönösebb szerkezetek sem hiányozhatnak. A leltározó jellegűnek is mondott, extenzív karakterű, elvben szinte végtelen kiterjedésű, az univerzumot: a tér és az idő végtelenségét leképező textus a szavak, a mondatok, a nagyobb egységek sajátos burjánzásával növekszik. Az egyes művek terjedelme és az életmű egészének roppant volta értő irodalmárokkal is sokszor mondatta, hogy Juhász versei „érthetetlenek”, „olvashatatlanok”. Tény: ilyen szövegek korábban nem íródtak a magyar glóbuszon, s egyes megoldások, részletek, tömbök nehezen védhetők az öngerjesztő automatizmus, az anyagban való kritikátlan tobzódás, a csömörig fajuló szómágia vádjaival szemben. Juhász Ferenc organikus képvilága azonban összefogja a szavak tízezreit. Az emberlét és a kozmikus létezés teljességfogalmától megbabonázva lett a 20. századi irodalom egyik nagyja. „Tüneményes tehetségét”, kivételességét az időről időre kipattanó Juhász Ferenc-vitákban az opponensek többsége is elismeri. E líra nem érthetetlen és nem olvashatatlan, hanem szokatlan és nehezen olvasható. Időt, türelmet, ráhangolódást kér a befogadótól. Némi figyelem és gyakorlat árán megtapasztalható, hogy a legmonumentálisabb époszok, a legszövevényesebb struktúrák is visszavezethetők, redukálhatók a kollektív irodalmi tudatunkban élő, egyszerűbb formákra.
Simon István (jobbról) Veres Péterrel és szüleivel
Kormos István összegyűjtött versei 1985-ben jelentek meg
Juhász Ferenc 1995-ben Szentendrén
