Közös indulás – öntörvényű pályák
Közös indulás – öntörvényű pályák
Legszűkebben értve hat költőt ölel fel a fényes szelek lírikusnemzedéke. Nagy László és Juhász Ferenc az újabb magyar költészet „tejtestvérei”, „ikercsillagai”, noha az 1970-es években már ugyancsak eltávolodtak egymástól. Mindketten barátjuknak vallották – főleg fiatalabb éveikben – Simon Istvánt; Nagy Lászlót és Kormos Istvánt játékos, cimboráló szövetség fűzte össze. Csanádi Imre, a legidősebb, és Fodor András, a legfiatalabb az előbbi négytől is és egymástól is eltérő utat járt be. Ennek ellenére valamennyiüknél kitetszik a közösségi szószólás, a plebejus érdekképviselet szándéka: a néptribuni attitűd. A közvetlen, nyilvános versbeszédtől szinte valamennyien éppúgy elmozdultak, mint ahogy a fellépésüket meghatározó népköltészeti ihletésnél, paraszti motivikánál, dalformánál is bonyolultabbat, modernebbet kerestek – tradícióik feladása nélkül.
E költők együttese csak fenntartásokkal nevezhető csoportnak, saját orgánummal sosem rendelkeztek, szuverenitásuk mégis a lazán közös pályakezdésből érthető meg.
Csanádi Imre (1920-1991) erősen megkésve csak 1953-ban publikálta első kötetét. A népi kultúrához, a pannon tájhoz, a régi, históriás évszázadokhoz vonzódott. Egyszerű, tiszta hangon, jól tagolt és feszes ritmusú költeményekben személyes sorskérdéseket és univerzális létproblémákat egyaránt kidalolt. Kései ciklusa, az Írott képek régi ábrázolatokat költött át a líra nyelvére, a magyar múlt jobbára tragikus jeleneteinek poétai szcenírozásával utalva a jelen diszharmóniáira.
Kormos István (1923-1977) a mosoni szegénylegény, a budapesti csavargó és a párizsi clochard (a.m. hajléktalan) költészetté bűvölt szerepjátékaival, egyre szürreálisabb és meditatívabb művekkel hódította meg olvasóit. Dülöngélünk (1947) c. kötetének példányait utóbb maga szedegette össze és semmisítette meg, a korai verseket pedig átírta. Hetyke magánya, fátyolos derűje, suhancos kortalansága kis magyar villoniádát hívott életre. A hatvanas évek megőrzött termése alig két tucat vers, nyitányként illetve búcsúként olyan remekekkel, mint a Vonszolnak piros delfinek meg a Nakonxipánban hull a hó.
Simon István (1926-1975) meghitt családi portrék, csöndes zsánerképek, falusi helyzetdalok meleg szavú költője. Fénykorában túlbecsülték, utókora alábecsüli. Nem jutott el olyan számvető, összegző költeményekig, mint társai. Halmozott irodalompolitikai kötelezettségei s talán az alkata is meggátolták ebben, s mire erőt gyűjtött volna, a korai halál fenyegetése máris az elmúlással szembesítette. A Gyümölcsoltóban (1964) tetőzött tehetsége.
Fodor András (1929-) az említettek mindegyikénél rendszeresebb és változatosabb tudásanyagot szívott magába. A zenei és a képzőművészeti inspirációkra is felizzó racionalista. Nyílt beszéde, puritán formái ellenére szemérmesen rejti az érzelmi szélsőségeket, emberi és művészi válságainak versbeli krónikáját is tartózkodó, elemző józansággal nyújtja át. Alaptermészete a hűség és a közösségiség. A Kettős rekviem (1973) a mestert, Fülep Lajost és a barátot, Colin Masont gyászolva az ideák és a lélek halhatatlanságát hirdeti. Az Elvesztett évszak (1987) versei is a veszteségtudatból, a „Süvít mindenfelől” érzetéből sarjasztják a hitet. Fodor már eddig is sokkötetes naplója páratlan korkép és töprengő öntanúsítás.
A fényes szelek gárdájába sorolható a gyulai remetévé lett sebzett különc, Simonyi Imre (1920-1994), az újholdasoktól elkószáló Darázs Endre (1926-1971), a nagy műfordítói életművet teremtő Rab Zsuzsa (1926-) is.
Juhász Ferenc kötetének borítóján Hantai Simon festménye látható
