História és önéletrajz
História és önéletrajz
A történeti események bemutatásáról érezhetően az egyén szerepének és belső világának ábrázolása tevődik át a hangsúly Kemény János (1607-1662) Önéletírásában, amelyben a népszerű erdélyi politikus és hadvezér egész életét áttekinti s az országos eseményekben való részvételét indokolja, magyarázza. Van miről beszámolnia, mindig ott szolgálta a fejedelemség érdekét, ahol legnagyobb szükség volt rá. Bethlen Gábor hadi zászlóvivője, külországi követe, a Rákócziak főkamarása, főtanácsosa, 1657-ben pedig a lengyel trónért harcba indított erdélyi hadak fővezére. Miután a lengyelek segítségére siető tatár csapatok fogságba ejtették a teljes erdélyi csapattestet, Keményt is magukkal hurcolták. A Krím-félszigeten fekvő Csufut-Kaleh várában, rabságban írta meg életének történetét. Két év után térhetett haza, ahol nemsokára fejedelemmé választották, pályája azonban már nem teljesedhetett ki: a törökök elleni harcban esett el, Nagyszőllős mellett, 1662 januárjában.
Láncra verve, „sanyarú alkalmatosság”-ban, testi és lelki kínok közepette írta meg a vesztes hadvezér visszaemlékezéseit. Kényszerű tétlensége életének átgondolására késztette, töprengésre és számvetésre sarkallta. Művének két tartópillére – történelem és egyéni életút – szerves egységben áll az olvasó előtt, a szerző személyisége és közéleti tevékenysége nem is választható el egymástól. A hangsúly ugyan még a korrajzra esik, de az író magánvéleménye s magánéletének számos mozzanata bőséges teret kap írásában. Különösen jellemrajzoló és anekdotázó hajlama tette őt íróvá, művét pedig gazdag tartalmú, olvasmányos memoárrá.
Vele majdnem egyidőben írta meg az erdélyi fejedelemség virágkorának és tragikus bukásának történetét Szalárdi János (1616–1666) Siralmas magyar krónika címmel. Noha a gyulafehérvári levéltár őre történelmet ír, szövegében sok a novellisztikus részlet, nagy kedvvel jellemez embereket, részletezően szól tárgyakról, munkafolyamatokról s egyéni véleményét is hallatja. Az érzelemnyilvánítások, előrevetítések és visszautalások határozottan elkülönítik őt a történetíróktól, s művét az emlékiratokhoz viszik közel.
Úgy tűnik, Erdélyben a tragikus események, majd a labilis politikai helyzetből következő egzisztenciális bizonytalanság különösen alkalmas terep volt egyéni szemléletű visszaemlékezések létrehozására. Egy katolikus főúr, Kornis Gáspár (1625 k. – 1683) például családjának hányatott sorsa miatt fogott tollat azzal a céllal, hogy utódai számára a fejedelmi udvar életéről, intrikáiról, nehezen áttekinthető viszonyairól adjon tájékoztatást. Úgy kívánta levonni a tanulságokat a családi históriából, hogy az utókor okulhasson tanácsaiból, megfigyeléseiből, s megismerhesse belőle – a vallási kisebbségben való kitartás ellenére is – a megmaradás esélyeit. Noha stílusát elnehezítik a hosszas moralizáló-elmélkedő részletek, írásából a kor erdélyi életének ismeretlen mozzanatai tárulnak fel, írói eszmélkedés motívumai ismerhetők meg, a külvilág az egyén szemszögéből kap sajátos fényt és értelmezést.
