A Maga kezével írt könyve és a Szép magyar comedia
A Maga kezével írt könyve és a Szép magyar comedia
Második korszakában (1585-’9) már jobbára irodalmi eredetű neveket (Iulia, Credulus) és mitológiai alakokat (Venus, Cupido) szerepeltet. Az antikok mellett humanista latin költők a mintái: Michele Marullo (1453-1500), Ioannes Secundus (Jan Everaerts, 1511-1536), Geronimo Angeriano (1520 körül-?); a pályaszakasz végén az olasz reneszánsz líra is. A Maga kezével írt könyve töredékben maradt, de megszerkesztett verskötet. (Legújabban felvetődött, hogy a töredékes jelleg talán szándékos.) Egyik részében Balassi első korszakának 33 verse foglal helyet, sokféleképp értelmezhető, laza rendben. A sorozatot a bűnbánat házaséneke, a szerelem-ellenes Bocsásd meg, Úristen... (33.) zárja, s erre válaszol a szintén 33 verset számláló következő rész nyitódarabja, a Méznél édesb szép szók... (34.), a bűnbánatnak a szerelem nevében való visszavétele. A ciklust történetmondó szerkezet keretezi. Az elején: Credulusnak (=’hiszékeny’) álmában Júliát mutatja Cupido (37., Ez világgal bíró...), majd ébren is találkoznak (38., Egy kegyes képében...). Credulus köszöntésére Júlia csak mosolyog (39., Ez világ sem...), s ezért Credulus Cupidóhoz folyamodik (40., Engemet régólta...). A végén: a sikertelen udvarlás után Credulus megfogadja, hogy Júlia nevét többé nem említi (58., Ó nagy kerek...), és valóban lázadás következik: a Zsófiához (59., Szerelem istene...), a bécsi Zsuzsannához s Anna-Máriához (60., Az Zsuzsánna...), a vitézi életeszményhez (61., Vitézek, mi lehet...), a Margithoz (62[?]., Vitézek karjokkal...), a költőtársakhoz (63[?]., Nyolc ifiú legény...) intézett versek sorozata, majd a szabadulási törekvés kudarca (64[?]., De mit gyötresz...; 65[?]., Pusztában zsidókat...) nyomán az elbujdosás és a versek tűzrevetése (66[?]., Ó én édes hazám...). A történetmondó keretben Credulusnak Júliához intézett 14 verses szerelmeslevele: körmönfont, petrarkista bókversek, koholt párbeszédek, agyafúrt Cupido-történetek: a ciklus képzelt világában kétszeresen is megköltött „versszerző találmányok”.
Nem tudjuk, hogy a vallásos versek nyilván szintén 33-asnak szánt különgyűjteménye a világiak előtt vagy után helyezkedett volna el. (Tervezett Balassi-kiadásában Rimay majd előre teszi az istenes énekeket.) Megvan prológusuk: a 99-soros Három himnusz a Szentháromsághoz. A kötettervben a 3-as szám Istent, a 33-as a krisztusi korban lévő költőt jelképezheti.
Balassi ekkor már katolikus volt, de csakis a református Théodore de Bčze (1519-1605) és George Buchanan (1506-1582) latin zsoltárparafrázisait (szabad fordításait) költötte át, mintha nem tulajdonított volna nagy fontosságot az akkoriban egymással élethalálharcot vívó felekezeteknek. Pásztordrámája bevezetésében arra a lehetséges kérdésre, hogy miért nem az épületes, lelki irodalmat műveli, így felelt: „nem írhattam [...] szent írást sem, mert arrúl is mindkét felől eleget írtanak, s írnak is”. A „mindkét felől” nyilván a római katolikus egyházat, illetve az egyetemes protestanizmust jelenti.
A dávidi, perlekedő hang már a gyülekezeti énekektől sem volt idegen. Új a feszes szerkezet, és új az istenkeresés személyes jellege. A korábbi gyülekezeti énekek arra bíztatták a hívőt, hogy hagyatkozzék az Istenre, mintha csak akarattal elérhető lenne a kegyelmi állapot. Balassi középső korszakában a szilárd istenhit nem magától értődő adottság (Mint az szomjú szarvas...).
A tagoltabb szerkesztésre való törekvés jeleként Balassi e korszakában lemond a magyar költők addig általános egyrímű versszaképítéséről. Többrímű versszakokban ír, sokszor az aa(a)bcc(c)b(ddb[eeb]) rímképletű Balassi-versszaktípusban, főleg magában a Balassi-versszakban: a6a6b7c6c6b7d6d6b7.
Műfaji újítása az udvari dráma. A Szép magyar comediát Cristoforo Castelletti olasz pásztorjátékából fordította. A szereplők a reneszánsz műfaj követelményeinek megfelelően valóban pásztorok, ám a mű egyúttal komédia is, amelynek Arisztotelész előírása szerint kedvezően (itt: házassággal) kell végződnie. Ahogy Balassi szerelmi lírája erősen kötődik a házasságot kizáró udvari szerelem középkori – de Petrarca és követői által elevenen tartott – hagyományához, úgy drámája a humanista felfogáshoz kapcsolható, amely épp akkor tartotta elfogadhatónak a szerelmet, ha házasság lett belőle. A szereplők beszédmódját az egykori közönség azért érezhette tréfásnak, mert a szöveg valósággal hemzseg a nemi szervekre és a közösülésre vonatkozó, ma már alig érthető célozgatásoktól.
Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet, ódd bútúl szívemet, kit sok kín fúr!
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrízd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!
Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg!
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen, s romlást valló.
Jó voltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-é?
Nem kell kételkednem, sőt jó reménylenem igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen, hitem szerint.
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát!
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül, kit jól gyakorol-
ván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!
A szimmetrikus szerkezetü költemény első két szakában az Istentől elszakadt lélek a földi élet, a test börtönében sínylődik, isteni eredetét csaknem elfelejtette, ,,ébresztésre” vár. Az utolsó kettőben a platonikus ascensio (a léleknek eredeti helyére, Istenhez való visszaemelkedése), mint a halál után valóban megnyíló út jelenik meg, Mi nyitja meg a halál után várható kedvező távlatot? A középső szakasz gondolatai semmiképp. Ott épp a bizonytalanság fogalmazódik meg: jóllehet végtelen az isteni irgalom, a bűn ís megbocsáthatatlanul nagy, A felemelkedés hajtóereje a harmadik és hatodik szakban kimondott két legalapvetőbb protestáns hittétel, A szöveg előbb az egyedüli közbenjáróra, a kínszenvedő és ezáltal máris üdvözítő Krisztusra, majd a hit által való megigazulásra hivatkozik.
Bujdosó elmémet, ódd bútúl szívemet, kit sok kín fúr!
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrízd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!
Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg!
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen, s romlást valló.
Jó voltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-é?
Nem kell kételkednem, sőt jó reménylenem igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit igérsz kegyesen, hitem szerint.
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát!
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül, kit jól gyakorol-
ván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!
A szimmetrikus szerkezetü költemény első két szakában az Istentől elszakadt lélek a földi élet, a test börtönében sínylődik, isteni eredetét csaknem elfelejtette, ,,ébresztésre” vár. Az utolsó kettőben a platonikus ascensio (a léleknek eredeti helyére, Istenhez való visszaemelkedése), mint a halál után valóban megnyíló út jelenik meg, Mi nyitja meg a halál után várható kedvező távlatot? A középső szakasz gondolatai semmiképp. Ott épp a bizonytalanság fogalmazódik meg: jóllehet végtelen az isteni irgalom, a bűn ís megbocsáthatatlanul nagy, A felemelkedés hajtóereje a harmadik és hatodik szakban kimondott két legalapvetőbb protestáns hittétel, A szöveg előbb az egyedüli közbenjáróra, a kínszenvedő és ezáltal máris üdvözítő Krisztusra, majd a hit által való megigazulásra hivatkozik.
