A romantikus ízlés forradalma
A romantikus ízlés forradalma
Ahogyan a magyar nyelv fokozatosan az államnyelv jogaiba lépett (a folyamat csak 1844-ben zárult le), úgy kapott a színjátszás is új feladatot: az iskola-templom-színház intézményhármas tagjaként a nemzeti művelődést és polgárosodást kellett immár szolgálnia. E funkcióváltás egybeesett a romantika nagy stílusfordulatával, amely az eredetiséget, a soha-nem-voltat helyezte értékrendje középpontjába, a műfajhierarchia csúcsára pedig a drámát emelte. Az eredetiség legmagasabb fokát képviselő zseni prototípusának Shakespeare-t tekintették, akit Vörösmarty és Petőfi is a „teremtés felé”-nek nevezett.
Noha abban Vörösmarty nagy tanulmánya óta (Elméleti töredékek, 1837) mindenki egyetértett, hogy a sikeres drámának költői értékei mellett színpadi hatást is ki kell váltania, magyar Shakespeare vagy akár Victor Hugo mégsem született. Azokat az alkotásokat, amelyeket ma a hazai romantika legértékesebb drámáinak tekintünk, a kor színpada nem tudta konvenciórendszerébe illeszteni. A Nemzeti Színházhoz 1844-ben névtelenül benyújtott Csongor és Tündét elutasították; Teleki László Kegyencét (1841) jóformán csak a címszerep megoldását célzó színészi igyekezet vette néha elő; Czakó Zsigmond Leonáját (1846) pedig még a legműveltebb magyar színész, Egressy Gábor is értetlenkedve forgatta. Az irodalom és a kritika viszont kevéssé értékelte azokat a színpadi műfajokat, amelyek hatásosan, a szórakoztatás eszköztárát is felhasználva közvetítették a liberális reformok politikai jelszavait a nagyközönséghez. Az 1840-es évek népszínműveiből és vígjátékaiból jószerével csak Nagy Ignác politikai vígjátéka, a Tisztújítás (1842) és Szigligeti Ede (1814–1878) komédiája, a Liliomfi (1849) maradt élő játékdarab. Pedig az 1837-ben megnyílt és 1840-től a Nemzeti Színház nevet viselő játékszín – a Tudományos Akadémia mellett a reformkor második nemzeti közintézménye – bemutatónaptárában imponáló adatokkal szolgált: 1849-ig 150 magyar drámát vittek színre, a szerzők névsorában (többek között) Vörösmarty Mihály, Jósika Miklós, Eötvös József, Obernyik Károly nevével találkozunk, s hogy drámai életművek is épülni kezdtek, arra az 1837 és 1849 közötti 31 Szigligeti Ede-bemutató lehet a példa.
1849 után a romantika – az értékőrzés jegyében – klasszifikálódni kezdett, a magyar stílussá vált, s minthogy a reformkor nagy színházművészei túlélték a Bach-korszakot, mi több, a kiegyezés után művészeti kulcspozíciók birtokába jutott a Nemzeti Színházban, az Operában, a Színi Tanodában – a magyar színpadi romantika a drámairodalomban, a színészmesterségben egyaránt megérte még a 20. századot. Ma már persze nehéz felfedeznünk a rejtett utalásokat egy Jókai- vagy egy Szigligeti-dráma szövegében az 1850-es évekből, és szinte elképzelhetetlenek azok a tánclépések, amelyekkel Tóth Soma, a Nemzeti Színház virtuóz táncosa a közönség tombolása között megjelenítette a „Jaj, de huncut a német!” szövegét. A passzív ellenállás – bárha értékőrzéssel párosul – mindig kétarcú jelenség: 1849 és 1867 között nem született új színpadi műfaj, s a korszak legjelentősebb alkotása, Az ember tragédiája sem a színpad számára készült, hanem emberiségkölteménynek, könyvdrámának.
