A magyarításoktól
A magyarításoktól az eredetiségig
A magyar nyelv színpadi kiművelésének és terjesztésének szándékával indult magyar hivatásos színészet (Pest-Budán 1790-től, Kolozsvárott 1792-től) alaposan megrostálta azt a drámatermést, amelyet a 18. század lelkes fordítóinak buzgalma létrehozott, vagy amely az iskolaszínpadok próbatételein sikeresnek bizonyult. Bessenyei György (1747–1811) Ágis tragédiájától (1772) számítjuk a felvilágosodás magyar irodalmát Toldy Ferenc óta – az első ősbemutató mégsem ez lett, hanem A filozófus c. vígjátéka 1777-ből, mint ahogyan a „magyar Plautus”-ként tisztelt piarista atya, Simai Kristóf szintén vígjátékaival lett színpadképes, és ő szolgáltatta az első játékdarabot is, amikor 1790-ben nemcsak lefordított, hanem magyarított is egy német „érzékenyjáték”-ot Igazházi cím alatt. Ez a módszer, amely a kölcsönzött cselekményt hazai helyszínekre plántálta át, a szereplők nevét magyarrá és többnyire „beszélő nevekké” tette, évtizedeken keresztül pótolta az eredeti magyar drámát. Így lett Lear királyból Szabolcs vezér, a nagy erejű mondai hősből, Toldi Miklósból pedig imádságos öregember...
Azokban a városokban, ahol egy vagy több vármegye pártolásával sikerült a vándorlásra kényszerült magyar színtársulatokat néhány évre helyben marasztani, érthetően fellendült a drámaírók tevékenysége is. Az első pesti színtársulat tagjai, Kelemen László és társai avatták sikerszerzővé a magyarítás mesterét, Dugonics Andrást az 1790-es években; a második pesti együttes ösztönözte az 1810-es években Katona Józsefet. A székesfehérváriak tették ismertté Kisfaludy Károly (1788–1830) nevét olyan drámáival, mint a Stibor vajda vagy A kérők – a legnagyobb sikert mégis a legelső, A tatárok Magyarországban c. „vitézi játék” aratta (1819), amelyet maga a szerző nevezett egypár év múltával ugyan „haza-puffogtatás”-nak, de amely mutatta: a vegyes összetételű közönség nemcsak és nem is elsősorban az irodalmi értéket keresi a színpadi művekben, hanem lelkesülni, könnyezni, szórakozni akar. Kisfaludy későbbi vígjátékait, az egyfelvonásosokat a kassai társulat vitte színre; ugyanaz, amelyik a Bánk bán ősbemutatójára is vállalkozott 1833-ban. Színpadi siker nélkül pedig maradt az irodalomtörténet utólagos elismerése, mint a szamosújvári kereskedő-drámaíró, Gorove László esetében, akinek Az érdemes kalmár c. művét (1807) első polgári drámánknak tiszteljük ugyan, de azóta is csak kevesen olvasták el kinyomtatott szövegét.
Nemzeti összefogásból épült fel a Pesti Magyar Színház
Füredi Mihály mint Sobri Jóska a Két pisztoly c. Szigligeti- népszínműben (1844)
