A polgári színházkultúra kialakulása
A polgári színházkultúra kialakulása
A Nemzeti Színház megalapítása (1837) óta egyik főfeladatának tekinti, hogy a kortárs magyar dráma műhelye legyen. Az egyetlen magyar játéknyelvű pest-budai színház azonban mindent játszott, s még a kiegyezés után is évtizedekbe tellett, amíg a fővárosban minden közönségréteg megtalálta a maga műfaját és színházát. Az operettel már a Budai Népszínházban kísérleteztek (1861–1864, 1867–1870), erre és a népszínmű második hullámára épült 1875-től a pesti Népszínház. Csepreghy Ferenc, Tóth Ede és társaik kezén a műfaj elvesztette reformkori közéleti töltését, s mindinkább zenés, szórakoztató színházzá lett. A piros bugyelláris, a Sárga csikó, A falu rossza zajos diadalait olyan sztárok biztosították, mint a „nemzet csalogányá”-nak elkeresztelt Blaha Lujza és a híres népszínműénekes, Tamássy József. Az opera és a balett 1884-ben a Magyar Királyi Operaházba költözött át, 1896-ban pedig a Vígszínház vette magához azt a francia vígjátéki repertoárt, amely a Nemzeti Színház műsorának addig gerincét alkotta.
Annak ellenére, hogy az újromantikus drámaírók fiatal nemzedékét (Dóczi Lajost, Rákosi Jenőt, Berczik Árpádot) az irodalmi akadémizmusnak sikerült a kozmopolitizmus vádjával e stílustól elkedvetlenítenie, a vándorszínészből lett dramaturg-rendező-igazgató, Paulay Ede alatt még egyszer sikerült felmutatni a hivatásos magyar színészet értékeit. Az igazgató a még játszható régi magyar darabokból ciklusokat szervezett; a világirodalom nagy drámai költeményei sorában állította színpadra a Csongor és Tündét (1879. dec. 1.) meg Az ember tragédiáját (1883. szept. 21.). Legnagyobb színpadi sikeréhez segítette az újra drámaírásra, pontosabban dramatizálásra serkentett Jókai Mórt: Az arany ember (1884) csak a Nemzeti Színházban 278 előadást ért meg. Az irodalom és a modern értelemben vett rendezés első kézfogásaként teljesítette ki Csiky Gergely (1842–1891) pályáját. A papból lett moralista-drámaírót Szigligeti Ede fedezte fel ugyan, de legjelentősebb vígjátéki bemutatói, mint a Proletárok (1880), a Cifra nyomorúság (1881), a Stomfay család (1882), a Buborékok (1884) vagy a polgári tragédia kísérlete, A vasember (1888) már Paulay nevéhez fűződtek. És ő indította el színpadi útján Herczeg Ferencet is, A dolovai nábob leányával (1893).
Nem drámaírói tehetségekben volt tehát hiány, még kevésbé színészi talentumban, hiszen a Nemzeti Színház nagy nemzedéke – a tragika Jászai Mari, a „szőke csodá”-nak becézett Márkus Emília, a kedélyes karakterkomikus Újházi Ede, az elegáns szalonszínésznő Prielle Kornélia – mindent el tudott játszani: Tündét, Mirigyet, Évát, Péter apostolt, A nagymama címszerepét. A dráma és a színház funkciója változott meg a polgári társadalomban: a reformkor elevenbe vágó, létszükséglet-teátrumát a kiegyensúlyozott, ünnepi kulturális eseménynek számító polgári színházkultúra váltotta fel, amelyben a gyermek első élményét az Operaház Babatündér-balettjében kapta, diákként eljutott a Bánk bán kötelező délelőtti előadására, hogy majd férfibarátaival a Vígszínház és az 1897-ben megnyílt Magyar Színház francia bohózatain szórakozzon, netán felkeresse a millenneumi Budapest orfeumainak egyikét.
