Három példázat
Három példázat
Az elmondottakat három színpadi szerző példáján szemléltetjük. Abonyi Lajos egy alföldi betyárballadát vett témául A betyár kendője c. darabjához, és valóban balladai hangvételre törekedett. Amire azonban 1873-ban sor került a nemzeti színházi bemutatóra, a Blaha Lujzára átdolgoztatott főszerep miatt ez az írói törekvés nagyrészt eltűnt a szövegkönyvből. Csiky Gergely tollában is benne maradt a nagy társadalmi szatíra az újgazdag Magyarországról, amíg a Proletároktól tizenegy év alatt eljutott a közönségsiker nyomása alatt a könnyed vígjátékig, A nagymamáig (1891). Az meg szinte jelképes, hogy 1890-ben, a magyar hivatásos színészet centenáriumán alkalmi színműre felkért Jókai Mór megírta a Thespis kordéját, amelyet azonban a színház „sóbúl valónak” talált az ünnepléshez, és az író most már Földönjáró csillagok címen, „cukorbúl” – újradolgozta darabját az első magyar színtársulatról: „Ez már aztán csupa kándírozott lelkesedésből, nemzeti dicsekedés liktáriumából, jobb jövő reményének lépes mézéből, s győzelmes újraébredésünk múltjából van megteremtve.” 1896-ban, a Vígszínház megnyitásakor még mindig a 71 éves Jókai a felkért szerző, hogy megírja az alkalomra a Barangok, vagy a paeoniai vojvoda c. vígjátékát. Nem rajta múlott, hogy a sokféle várakozásnak és saját írói ambícióinak nem tudott egyszerre eleget tenni, és a darab három előadás után letűnt a műsorról. A magyar dráma megújulására és az első magyar művészszínház megnyitására még egyaránt várni kellett.
A régi Nemzeti Színház nézőterének ábrázolása Rohn Alajos litográfiáján 1846-ból
