A tragikum felé: töredék és álarc
A tragikum felé: töredék és álarc
A szabadságharc leverése egész egzisztenciáját feldúlta, költőként viszont korábban sosem érzett szabadságot kapott. A komikus eposz és az eposzparódia eszközeihez nyúl A nagyidai cigányokban (1850). A tragikomikus történet nem csupán az embert mutatja iszonyúnak és nevetségesnek, hanem azt a közösséget is, amely a könyörtelen történelemben nemzetté akar válni. Nem tudjuk, hogy melyik olvasata komikusabb és egyúttal kétségbeejtőbb. Az eddiginél sokkal mélyebben merít saját életéből is: a Bolond Istók első éneke – amelyet később az elégikusabb második ének követett, a további részekből sajnos csak vázlat maradt – rengeteget árul el beilleszkedni nemtudása egész gyermekkori mélyvilágából. A lehető legirodalmibb, azaz a szövegszerűséget elidegenítő hatásokat hangsúlyozó módon vonja kétségbe az irodalmiság, illetve maga az irodalom értelmét. A byroni stanza rendkívüli artisztikuma a lehető legalantasabban komikus tárgyakról zeng.
A korábbi jelentős kísérletek után ekkor bontakozik ki lírája is. Ő ugyan mintegy akarata ellenére vált lírikussá – vallomása szerint –, azonban e műnemben is megújítja a hagyományos lírai témákat, bölcseletileg átlelkesíti, egyúttal végigzengeti az összes létező alműfaj húrjain. Így az elveszett ifjúság siratása, a világ durvasága, eszmény és való ellentéte, a történelem értelme stb. stb. az általa elegico-ódainak nevezett kevert hangnemben jelennek meg, illetve benyomulnak a korábban nagyobbrészt a dicső múlt epizódjainak felvillantására alkalmazott történelmi ballada, illetve románc műfajába is. Örök, kilátástalan jelen látomása ez, folyamatosan kiépülő történelem helyett; az egyéni életben örök bűnhődés (Ágnes asszony), a szatirikusra hangszerelt történetfilozófiai episztolában pedig a modern kor, azaz a polgárosodás lepleződik le, mint az örök malom egy epizódja:
Óh, a világ története
Szomorú egy tanulmány!
Mint buborék tűnik fel ott
Nép, nép után kimúlván;
Jaj annak, mely már tündökölt!
Annak közelg halála,
Elsimul a víz tükre és
Új hab tolul reája.
(Gondolatok a béke-kongresszus felől, 1850)
