A megtalált tragikum
A megtalált tragikum
A hatvanas évektől fogva dolgozik a hun trilógián, amelyből azonban csak egy rész készül el teljesen, Buda halála (1863). Etele, azaz Attila és a hunok a kor történeti köztudatában még a magyarok ősei, tehát históriájuk a magyar honalapítás konfliktusainak értelmezésére nyújt alkalmat. Ősbűn szennyezi eszerint a magyar történelmet, a testvérgyilkosságé (mint az emberiség őstörténetét Káin bűne vagy a rómaiakét Romulusé). Ezért minden későbbi nagyság törékeny alapra épül. Akármilyen rokonszenves hős is Etele, az ő gyilkosságára már nincs olyan mentség, mint Toldiéra. Mégis minden sokkal motiváltabb immár, mint volt az idilli eposzban, Arany ugyanis magába szívta a kortárs regény pszichológiai technikáját is.
Nyugdíjba vonulása után lírikusként az Őszikék ciklusában immár pőre őszinteséggel, a korábbi szerepjátékot félretolva vall önmaga esendőségéről és mindezen esendősége ellenére megőrzött eszményeiről. Ekkor készíti el műfordításai közül a legvirtuózabbat is, Aristophanész fennmaradt tizenegy komédiájának fordítását. Mint ahogy a korábbi Hamlet-fordításban tökéletesen hódolt a magában shakespeare-inek érzett eszmény oltárán, most a görög világ oltárán helyezi el a maga koszorúját.
Megírja végre a Toldi-trilógia középső részét is: a Toldi szerelmét (1879). Enciklopédikus mű, abban az értelemben, ahogyan a klasszikus és a reneszánsz-barokk nagyeposzok azok, vagyis költői módon kerek tudást adnak az emberről és a világról. Uralkodóvá válik benne a legvirtuózabb megoldás, vagyis a kettős hős: Toldi és Lajos király sorsának együttes egymást keresztező, illetve egymással párhuzamos kibontakoztatása. A történelem lehetőségeinek szűkössége és kilátástalansága, az emberi sors zsákutcái, az eszmények szükségszerű bukása itt már a keserűségen túli igazi epikus magaslaton hangzik el. Hogy idézzünk az irodalomtudóstól is, aki a Zrínyi és Tasso (1859) c. tanulmányában a magyar összehasonlító irodalomtudományt alapította meg: „Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de éppen e megadás által tünteti ki nagyságát. A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, sőt növekszik erélye, amint közelebb-közelebb jut az örvényhez; csak néha a halál percében fogja el egy csodás rémület, s hat rá nyomasztólag közelléte a rettenetesnek, mellyel oly elszántan néz vala szembe távolról; úgy, hogy e rémület már inkább physikai mint erkölcsi betudás alá esik. Szóval, a tragikai hős bátor a sors ellen, míg leküzdhetőnek hiszi; az eposz hőse bátor, noha nem hiszi annak.”
Arany János Vásárban c. versének kézirata
Arany János öregkori képe
