Idillikus és elégikus klasszicizmus
Idillikus és elégikus klasszicizmus
Az irodalmi élet középpontjába azonban a következő díjnyertes művével került: A Toldi nem csupán a felemelt díjat szerezte meg neki, hanem – amit mindennél többre becsült – Petőfi barátságát is. Ilosvai Selymes Péter 16. századi históriás énekét vette alapul, a nagy erejű legendás bajnokról, Toldi Miklósról, akit a monda Szalontán is ismert, hiszen a város közepén álló csonka torony a hagyomány szerint az ő várának maradványa volt. Műérzéke és irodalomtörténeti olvasmányai alapján a középkori monda formátlanságából éles szemmel különítette el a középkori francia lovageposzok kötelező hármas struktúráját: a hős ifjúkorát, amikor elnyeri hőstettei nyomán a király elismerését; lovagi virágkorát, amelynek során legnevezetesebb hőstetteit végrehajtja; végül szerzetesi visszavonultságát, amikor valamilyen bűn miatt visszavonul az udvartól és vezekel. Először az első részt írta meg (1846), mint maga mondja, „hős-idilli” képekben festegetve Toldi felemelkedését. A miliő és a nyelv egyaránt a megnemesített népi környezetből és a régiségből való, a regényességet kizárja a szerelmi szál teljes hiánya is. Az angol mellett műveltség-eszményének másik nagy sarkcsillagát, a görögöt követte, azaz a homéroszi világlátást. (Egyelőre annak tragikuma nélkül.) Halvány jelképes olvasata is van a műnek: eszerint a nemesség és a parasztság eredeti testvériségét a nemesség megtagadta, szolgasorba taszította testvérét, ám ezt belső erényei felemelik és erre szükség is van az országot fenyegető külső veszély elhárítására. (Ez utóbbit a cseh vitéz szimbolizálja; Wesselényi Miklós nyomán Arany tisztában volt az országot fenyegető pánszláv veszéllyel.) A mű legkényesebb motívuma – mint már Kemény Zsigmond észrevette – a hős által hirtelen felindulásában elkövetett gyilkosság; ennek ábrázolását sikerrel úgy oldotta meg a költő, hogy nem lehet akadálya a vezeklésnek és a kegyelemnek.
Tulajdonképpen ugyanazt a konfliktust, amit erkölcsileg bűn és kegyelem, társadalmilag kívülrekedés és beilleszkedés, történelmileg-politikailag megmaradás és haladás kettőssége jellemez, írta meg az 1848-ban befejezett Toldi estéjében. Ezúttal a Toldi mondának azokat a részeit hasznosította, amelyek a hős öregkori remeteségére és halálára vonatkoznak. Az első rész idilli hangnemét itt a sajátos aranyi értelemben vett „humoros” elégia hangja váltotta fel.
„Humoron” Arany a romantikus teória tragikus irónia-fogalmát értette, amellyel az író mintegy könnyezve nevet a világ semmiségén. Már a forradalom előtt tehát Arany megteremti a maga elbeszélés- és hangnem eszményének, a (Horváth János nyomán) joggal nemzeti klasszicizmusnak nevezhető stílusnak két egymást kiegészítő lehetőségét: az elsőben az idilli dimenzió mintegy rejti, a másodikban az elégikus hangnem mintegy magyarázza az önmagában kibeszélhetetlen tragikumot. Megjegyzendő, hogy a szintén 1848-ban írott Murány ostroma már tökéletesen meghódítja a szerelmi konfliktus ábrázolásának elbeszélői eszköztárát is; a modernizáló rekonstrukció alapjául ezúttal a közelebbi régiségből, a barokkból választott, Gyöngyösy István Murányi Vénusát.
Arany János lakóháza Nagykőrösön. Széll Farkas rajza
