A századvégtől a 20. század közepéig
A századvégtől a 20. század közepéig
A századvég és a századelő tankönyveiben, amelyek a világháborúig, sőt 1945-ig meghatározzák a magyar retorika oktatását, a szóbeliség egyre inkább visszaszorul. A szónoklatot az írásművek osztályába sorolják, és a retorika egyre inkább a prózai és leíró (elbeszélő) műfajok szerkesztéstanává és műfajelméletté válik. Ilyen az Alszeghy Zsolt – Sík Sándor szerkesztette tankönyv a Retorika a gimnázium reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára. A középiskolai oktatásban 1945-ig volt használatban. 1945 után a retorika nem szerepelt tantárgyként a középiskolákban. Az egyetemek bölcsész- és a jogi karaira is csak a 80-as években kerül vissza speciális kollégiumként.
A nyilvános meggyőző beszéd iránti érdeklődést századunk elején a munkásmozgalom erősíti fel. Vanczák János Gyakorlati szónoklattana munkások számára (1907) a mozgalom harcosainak ad gyakorlati tanácsokat a politikai meggyőzéshez, agitációhoz. Weber Mihály Szónoklattana (1930) a szocialista szónok feladatának a munkásság nevelését tekinti, s az osztályharc fegyverének a meggyőzést tartja. Könyve a hagyományos, klasszikus retorikák felépítését követi. 1945 után újra megjelent, kézikönyve lett a munkásmozgalom aktivistáinak. Mintabeszédeinek szerkezete, nyelvi fordulatai még a 70-es, 80-as évek társadalmi szónokainak beszédeiben is fel-felbukkantak.
A két háború között Ravasz László retorikai munkássága a gondolatközlés feltételeinek megváltozását, a rádió, film szerepét is figyelembe veszi. Írásaiban (Ars Hungrica, A beszéd mint műalkotás) egy korszerű és teljes retorika körvonalai bontakoznak ki. Ennek a kornak Ravasz László, Prohászka Ottokár, Karácsony Sándor, Sík Sándor volt jelentős egyházi szónokegyénisége.
