A 20. század második fele
A 20. század második fele
1945 után részben Weber Szónoklattanának új kiadása (1946) Részben Keleti Márton Retorikája (1946) idézi a korábbi hagyományos retorikai szemléletet. Ez utóbbi Hevesi Sándor beszédtechnikáját, Az előadás művészetét (1908) is felidézi a szöveg megszólaltatásának eszközeit taglalva. Retorikai olvasókönyvében (1946) a szónoki egyéniségről is szót ejt. A retorikum azonban hamarosan elsikkad, a pártiskolák útmutatói központilag megadott szempontokat és a szóbeli előadásra vonatkozó általánosságokat tartalmaznak.
A szorosabb értelemben vett, érvelő, meggyőző szándékú retorika hosszú időn mintegy bújtatva jelenik meg a szakirodalomban, s elsősorban a szövegszerkesztés, a nyelvhelyesség, a stilisztika és az előadásmód (kiejtés, beszédtechnika) felől közelít igazi témájához. Ezt felerősítette Kodály emlékezetes riadója (1937), mely a figyelmet a beszéd hangzására irányította. Az ELTE Bölcsész Karának kiejtési versenyei ébren tartották, majd Péchy Blanka alapítványa után az 1966-tól rendszeres Kazinczy-versenyek tovább erősítették ezt a szemléletet; a 70-es évektől a beszéd hangzásszerkezet kérdéseit tárgyaló jeles munka jelent meg: Deme László és mások munkásságára, a rádió, televízió hangzásvilágával, nyelvhasználatával foglalkozó munkákra kell gondolnunk elsősorban. Ilyen a Nyelvészet és tömegkommunikáció című tanulmánygyűjtemény (1985).
A 70-es évek egyébként a retorika megújulását is jelzik. Társadalmi és politikai szükségleteket elégítenek ki az alkalmi beszédekkel foglalkozó retorikák és beszédgyűjtemények. Ezek a hagyományos retorikák szempontjai alapján a társadalmi (névadó, esküvői, temetési) szertartások szónokai, anyakönyvvezetők számára készültek. Terestyéni Ferencnek a szónoki művészetről írt munkája, A fogalmazás művészete egy általános nyelvtani-stilisztikai munka első része (Nyelvtan-stílus-szónoklás, 1960), már az általános retorikák előfutára. Ezt a 70-es évektől olyan, a retorika tárgyához főleg a nyelv, később a szöveg és a kommunikációelmélet irányából közelítő munkák követik, mint a Grétsy László szerkesztette A szónoklástan főbb kérdései (1970), Fischer Sándor Retorikája (1975), mely nagyobb részében beszédtechnikai ismereteket ad, Hernádi Sándornak a szöveg értelmes megszólaltatásával foglalkozó Beszédművelése (1976) és a fogalmazáshoz gyakorlatokat adó számos kötete, a Wacha Imre szerkesztette Retorika és Retorikai olvasókönyv (1987). Balázs Jánosnak könyve, A szöveg című (1985) thesaurusa a klasszikus és modern retorika és szövegtan tanításainak.
A sort néhány összegező szándékú munka zárja. Vígh Árpád Retorika és történelem című könyve (1981) áttekinti, elemzi a 18. századtól századunk nyolcvanas éveiig a teljes magyar retorikai szakirodalmat. Szabó G. Zoltán-Szörényi László Kis magyar retorikája (1988) a hagyományokat követve ad retorikai rendszertant, sok példával illusztrálja a bizonyítás és a kifejezés eszköztárát. Wacha Imre munkája, A korszerű retorika alapjai (1994) a kommunikációs szituációkból, az előadó személyiségéből kiindulva a partnerviszonyt is figyelembe véve írja le a legfontosabb tudnivalóit az anyag gyűjtésének, elrendezésének. A rádióra, televízióra is ügyelve adja meg korunk élőszóbeli megnyilatkozás-típusainak jellemzőit. Ezekhez egy szónoklatokat és elemzésüket is tartalmazó gyűjtemény csatlakozik, a 22 híres beszéd című (1995).
A 90-es évektől a politikai és a gazdasági rendszer megváltozásával a retorika mint a nyilvános beszéd, a szónoklás tudománya némileg a hátérbe szorul. A menedzserképzés szakirodalmában az érvelés, a meggyőzés, rábeszélés tudományának formai elemeként kap funkciót. A menedzserképzésnek bőséges a szakirodalma, főleg nyugati szerzők írásainak fordításai.
Fischer Sándor: Retorika
