A szabadságharc után
A szabadságharc után
Szvorényi József Ékesszólástana (1851) az irodalmi és szónoki alkotások nyelvi formájának, mesteri előadásának ismereteit közli. Abba a hagyományba illeszkedik, mely a retorikát tág értelemben stíluselméletként, szűkebb értelemben szónoklattanként fogja fel. Laky Demeter Irályrendszere (1854) inkább a nyelvészet felől közelít a retorikához; a figyelmet a grammatikai szerkezetre, a stílusra, a műfajok közül az ünnepi beszédre, az egyházi beszédre, és az irodalmi alkotásokra irányítja. Névy László könyve, Az írásművek elmélete (1870) iskolai tankönyv is. Antik példaképek útmutatására is figyelve ad írásműelméletet. Három nagy kategóriába foglalja anyagát: az irálytanba sorolja a stilisztikát és a szerkesztéstant, költészettanba a verstant és a műfajelméletet, és külön szól a szónoklattanról. A preskriptív retorikák, a retorikatankönyvek mellett természetesen beszédgyűjtemények is megjelennek. Teljesség nélkül sorolunk fel néhány nevet illusztrálásul, hogy kiket tartottak nagy szónoknak az 1450-1860 közötti időből: Szilágyi Mihály, Verbőczi István, Pázmány Péter, Wesselényi Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Orczy Lőrinc, Teleki József, Zichy Károly, Széchenyi István, Bezerédi István, Kölcsey Ferenc, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Eötvös József, Batthyány Lajos, Teleki László, Dessewffy Aurél, Apponyi György. A beszédek zömmel az 1458-1845 közötti időszakból valók. Néhány pedig 1861 és 1866-ból. Vélhetőleg politikai meggondolásból Kossuth nem szerepel az első kötetben.
A kiegyezés utáni szakirodalomból jelentős mű Szitnyai Elek Eszmék a meggyőző előadás kellékeihez (1887) és Acsay Ferenc A prózai műfajok elmélete (1889) című munkája. Ezek elsőként hasznosítják a legújabb tudományos eredményeket.
Kossuth Lajos (1802–1894), a magyar politikai szónoklás legnagyobb alakja
Deák Ferenc (1803–1876) politikai beszédeit a logikus okfejtés jellemzi
