Az irodalmi nyelv kialakulása
Az irodalmi nyelv kialakulása
Ismeretes, hogy kezdetben – nálunk a 16. század közepe tájáig – mindenki a saját nyelvjárásában beszélt és írt. Sylvester János, első nyelvtanírónk például 1541-ben í-ző nyelvjárásban adta ki Újtestamentum-fordítását; ilyen szóalakok szerepelnek nála: ígík ’igék’, vítetnek ’vétetnek’, jegyzís ’jegyzés’, beszíd ’beszéd’, attul ’attól’ stb.
Az egyes népekben azonban fejlődésük során a megfelelő gazdasági, társadalmi, politikai, művelődésbeli tényezők hatására feltámad az igény egy olyan egységesebb nyelvi típus kialakítására, amely az addig kisebb-nagyobb mértékben eltérő nyelvi változatban beszélők és írók különböző (elsősorban írásbeli) érintkezését megkönnyíti, továbbá – legalábbis perspektivikusan – a szépirodalom fellendülését lehetővé teszi, valamint az egy nyelvet beszélők összetartozását erősíti, és így elősegíti a népek nemzetté válását. Ezenkívül még két dolgot kell látnunk világosan. Egyrészt azt, hogy a nyelvi egységesülés és normalizálódás egy kis magból kiinduló folyamat, amelynek során előbb az úgynevezett formai (tehát a helyesírási, hangtani és alaktani), majd később az úgynevezett tartalmi (vagyis a szókészleti, frazeológiai, mondattani és stilisztikai) jelenségek egyes változatai kiválasztódnak, a norma rangjára emelkednek, és lassanként e normaelemek egységes rendszerré kristályosodnak ki. Másrészt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a társadalom nemcsak igényt támaszt az irodalmi nyelv létrehozására, hanem az egyre növekvő számú normáknak, illetőleg az egész normarendszernek az elterjedését is maga a társadalom biztosítja.
A magyar nyelv esetében az egységesülés és normalizálódás (idegen szakszóval: a sztenderdizáció) intenzívebben a 16. század második negyedében indult meg a korviszonyok hatására.
Irodalmi nyelvünk kialakulását illetően három korszakot vehetünk fel: a) a 16. század második negyedéig: előzmények; – b) a 16. század második negyedétől a 19. század közepéig: a magyar irodalmi nyelv kialakulása és megszilárdulása; – c) a 19. század közepétől máig: irodalmi nyelvünk további finomodása.
Egyik legkorábbi latin nyelvű magyar nyelvtankönyvünk (1539)
