Új célok és törekvések
Új célok és törekvések
Kalmár György, a kecskeméti református iskola tanára, sok szempontból a korábbi századok peregrinus hagyományainak folytatója, aki utazásai során az akkori ismert világ sok helyén megfordult, számos idegen nyelv ismeretében olyan mesterséges nyelvet próbált megalkotni, amelybe logikai úton létrehozott szimbólumok segítségével a természetes nyelvek lényegét kívánta összesűríteni. Csaknem húsz évig tartó előtanulmányok után 1772-ben latinul, majd 1774-ben németül Grammatikalische Regeln zur Philosophischen oder allgemeinen Sprache címen látott napvilágot nézeteinek összefoglalása. – Kalmár nyelve – a későbbi mesterséges nyelvektől eltérően – teljes egészében logikai konstrukció és magától értetődően írásnyelv, amelyben a mintegy négyszáz fogalom jelölésére a különböző írásrendszerek betűjelei, karakterei mellett számos különleges jelet és mellékjelet alkalmazott. Magyarországon alig volt visszhangja. Német kritikusai azonban szigorúan megrótták, és módszerét használhatatlannak találták. Korlátai és fogyatékosságai ellenére feltétlenül érdeme ennek a kísérletnek az, hogy szerzője felismerte a nyelvben általánosan érvényesülő szabályok létezését.
Hasonló következtetésekre jutott, de az övétől különböző utakon Kempelen Farkas Mechanismus der menschlichen Sprache (1791) című munkájában. Ismerte és meg is értette Kalmár törekvéseit, de őt a beszédfolyamat fizikai alapjai foglalkoztatták elsősorban, s ilyen irányú tanulmányaival a kísérleti fonetikai előfutárának számít.
A magyar nyelv elszigeteltsége, rokontalan volta Európa nyelvei között ráirányította a figyelmet a nyelv eredetének és rokonainak kutatására. Bár külföldön itt-ott már a 15. század közepétől (pl. Aeneas Silvius Piccolomini: Cosmographia, 1458) rámutattak a magyar nyelvnek egyes finnugor nyelvekkel mutatkozó hasonlóságára, ezek a megállapítások nem tekinthetők többnek találgatásnál vagy véletlen ráhibázásnál, és mindössze néhány hasonló hangzású szó egybevetésén alapultak. Rokonították a magyart ezenkívül mindenféle „napkeleti” nyelvvel, az említett Kalmár György, aki ilyen irányban is vizsgálódott, szittya-magyar-hun-avar rokonság mellett állt ki.
Sajnovics János (Demonstratio, 1770) és Gyarmathi Sámuel (Affinitas, 1799) fellépésétől számíthatjuk a történeti összehasonlító nyelvtudomány, illetőleg a finnugor rokonság tételének bevonulását a magyar tudományosságba. – A „halzsíros atyafiság” gondolatát azonban általános elutasítás fogadta. Még olyan kiváló elme mint Révai Miklós is a magyar nyelv lealacsonyítását látta benne.
A magyar szellemi élet képviselőinek jelentős részét azonban ekkor elsősorban a nyelvi norma megalkotásának kérdési foglalkoztatták. A korszak legjelentősebb nyelvész személyisége, Révai Miklós (1749–1807) a hagyomány fontosságát hangsúlyozta, és a korabeli nyelvhasználat irányításának és javításának legfőbb forrását a régi korok nyelvében látta. Elaboratio Grammatica Hungarica című művében (1803–5) elvégezte a magyar nyelv első tudományos szempontú történeti rendszerezését, és nevéhez fűződik a Halotti Beszéd első kiadása. A helyesírás kérdéséről Verseghy Ferenccel folytatott polémiájában az etimológiai elv szerinti írásmódot tartotta helyesnek. (Mint tapasztalhatjuk, a vita Révai győzelmével végződött.) Verseghy (Magyar Grammatica avagy nyelvtudomány, 1818) Révaival ellentétben, aki a nyelvi változásban romlást látott, élő szervezetnek tekintette a nyelvet, és a változást természetes jelenségnek ítélte. A mesterséges nyelvújítást ellenben, mint a nyelv természetes folyamatainak megzavarását, ellenezte.
A nyelvtanok és íróik nyelvalakító szerepéről egyébként ekkor megoszlottak a vélemények. Kazinczyval együtt sokan vallották a német Wieland nyomán azt a nézetet, hogy a nyelv kizárólag az írók dolga, a grammatikusoknak nincs sok közük hozzá. – Már Bod Péter is sürgette viszont az általános érvényű, a megszervezendő tudós társaság számára is példaértékű magyar grammatika elkészítését, Bessenyei György pedig kétféle magyar nyelvtant látott szükségesnek: az egyiket iskolai használatra, a másikat normatív céllal írók és tudósok okulására. Révai Miklósnak a népoktatás reformjával kapcsolatban készített iskolakönyve (A magyar nyelvnek helyes írása és kimondása, 1778) kiválóan megfelelt az első igénynek, az átfogó „nagy” nyelvtan azonban akkor még nem készült el. A bécsi Hadi és Más Nevezetes Történetek 1789-ben hirdetett pályázatára beérkezett munkák felhasználásával szerkesztették meg és adták ki Bécsben 1795-ben a Debreceni Grammatikát, amely utóbb az ortológus szemlélet egyik példájaként került viták kereszttüzébe. Szintén a pályázat tapasztalatai nyomán írta meg Gyarmathi Sámuel a maga „Okoskodva tanító magyar nyelvmester”-ét. (1794)
