Mi a jel? Mi jel?
Mi a jel? Mi jel?
A szemiotika mindegyik irányzata azt hangsúlyozza, hogy a jel egy sajátos folyamat (szemiózis, jelezés, jelfolyamat) része. Valamit úgy értelmezünk vagy olyannak állítunk elő, hogy valami másra utaljon. A füstöt a tűz, a fájdalmat a jajkiáltás, a bankjegyet a csereérték, a házastársi gyűrűt a hűség, az egyik bolygót Venus, azaz a szerelem istennője azonosításának tekintjük. Minél inkább jel valami, annál inkább valamilyen közmegegyezés, konvenció kapcsolja össze azzal, amire vonatkozik.
Modern szemiotikusok körében a legismertebb jelmeghatározás a következő: „valami valami helyett áll”. Ennek a gondolatnak első kifejtése az angol ferences skolasztikus, William Ockham (1285 körül – 1349) logikájában olvasható: ...„signum naturaliter significans aliquid pro quo potest supponere” (körülbelüli értelmezéssel: ...„a jel valaminek a jelölője, aminek a helyettesítése lehet”). Labdarugó-mérkőzésen egy sípszó jelenthet szabálytalanságot, valamilyen művelet elvégezhetőségét, három sípszó viszont a mérkőzés végét jelzi. Különösen a „hármas sípszó” átvitt értelemben is használatos.
Gyakorlatilag bármi, ami a jelfolyamatba bekerül, jel lehet. Térképeken kék a színe a tengernek, barna a magas hegyeknek. Sokszáz írásrendszert ismerünk, amelyekben mondjuk a ‘ház’ meg a ‘Nap’ jelölésére hieroglifák, szótagírásos és betűírásos szavak legalább ezernyi változatát ismerjük.
A nyelvek szavai, írásjelei (. , ; ! ? „ -) voltaképpen a közlés jelei. Ilyenek a rövidítések és jelzések is (%, °, Ft, stb.). Irodalmi művekben a fejezetekre, felvonásokra és „képekre” tagolás, a szerzői utasítások és kiszólások, sőt a művek címei is jelek. Arany János vagy Stendhal sokféle álnevet használt. Ady verscímei leginkább három szóból állnak (ennyi betű van nevében). Ismerünk sebzett galamb és szökőkút rajzára hasonlító képverset. A rébusz olyan rejtvény, ahol a képek döntő fontosságúak, a szöveg megállapításában. Igazában még azt is jelnek nevezhetjük, ha pszichikai, vallási, filozófiai rendszerek nyomaira bukkanunk a művekben, olykor akár az alkotók szándéka ellenére. (A marxista esztétika „a realizmus diadala” néven említette, hogy a legitimista Balzac inkább a republikánusokat ábrázolta „leplezetlen csodálattal”.)
A jelek sokrétűen kapcsolódnak egymáshoz. Ingmar Bergman Varázsfuvola-filmjében nemcsak Mozart zenéje, a szövegkönyv, a színpadi előadás jelei kapcsolódnak össze, hanem mindezt filmen látjuk, ahol a nézőket is hosszú percekig mutatja a műalkotás.
Igazat adhatunk a közkeletű véleménynek: minden jel, az ember jel-alkotó lény. (Természetesen a mi számunkra a nem-ember-alkotta jelek is jelekként funkcionálnak: a befagyott tócsa a „null fok” körüli hőmérséklet „jele”.)
A név, még inkább az aláírás jelnek számít. Szent István király nevének aláírása az ún. pannonhalmi alapítólevélről. Ezt 1002-re „keltezték”, ám nem eredeti, hanem utánzat, a következő évszázadban készült, mégpedig az aláírást III. Ottó német császár okmányai alapján formálták meg, még az ő írnokának írásmódját is utánozva. A Stephanus Rex betűösszevonásai sokszoros jelet adnak
Hímzett szűrgallér névjellel, adatokkal
