A jeltudomány és megnevezései
A jeltudomány és megnevezései
Az ősember is látott, sőt értett is jeleket. A mai jeltudomány sok szakkifejezése a görögből származik. A rómaiak főként a jelentéssel foglalkoztak. A középkorban teológia és logika, a reneszánsz idején a kultúrák különféle jeleinek a bemutatása volt viszonylag széles körben ismert. Az angol filozófus John Locke Értekezés az emberi értelemről c. könyve (1690) végén, a tudományokat rendszerező részben ír „szémeotiké, vagy a jelek tudománya” kérdéséről. „Ennek a feladata megvizsgálni azoknak a jeleknek a természetét, amelyeket az elme használ a dolgok megértésére vagy tudásának másokkal való közlésére.” A filozófiai–logikai szemiotika klasszikusa az amerikai Ch. S. Peirce (1839-1914), a társadalom jelenségeit vizsgáló szemiotika körvonalazója az ugyancsak amerikai Charles Morris (1901-1979) volt. A francia nyelvtudós, Ferdinand de Saussure (1857-1913) nyelvelméleti munkájában azt a gondolatot vetette fel, miszerint „elképzelhetünk tehát egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi életen belül; ez a társaslélektan, és következésképpen az általános lélektan része lenne, amelyet mi (a görög szémeion – ‘jel’ – szó alapján) szemiológiának nevezünk. Ez arra hivatott megtanítani bennünket, miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket”.
A görög ‘jel’ szóból (szémeion) tehát angolszász (valamint német, orosz stb.) szóhasználatban szemiotika a franciában (és a román nyelvekben) szemiológia lett. Magyarul az előbbi megoldást követjük, ám használjuk a „jeltudomány” megnevezést is. Természetesen a jelek vizsgálatának (akárcsak ma is) több tucat tudományos irányzata, iskolája különböztethető meg.
