A szófaji rendszerezés problémái
A szófaji felosztásokban általában három szempontot szoktak figyelembe venni: a szó jelentését, a szó alaktani viselkedését és a szó mondatbeli szerepét.
Hogy az idők során az említett három szempont közül mikor, melyik/ melyek került/ek előtérbe, azt hosszú lenne felsorolni. Nagy vonalakban úgy tűnik, hogy a századelőn (főleg Wundt és Brondal hatására) a fő szempont a jelentés volt, majd a három szempont együttes alkalmazása vált szokásossá (ennek egyik legnagyobb hatású külföldi képviselője H. Paul). Az újabb grammatikai irodalomban (bár a nyelvtanírók többsége ma is a három szempont együttes érvényesítését tartja helyesnek) a hangsúly egy kicsit a szintaktikai (mondatbeli) és részben a morfológiai (alaktani) viselkedés felé tolódott, bár sokan kételkednek a toldalékolhatóság kritériumának alkalmazhatóságában, arra hivatkozva, hogy csupán egyes nyelvekben (német, magyar) van a konkrét fogalmi jelentéssel rendelkező szavaknak (ige, főnév, melléknév, számnév, határozószó) saját, tipikusan a szófajra jellemző ragozásuk; más nyelvekben alig van főnévragozás (az angolban és a franciában), vagy nincs melléknévragozás (az angolban), s vannak nyelvek (például a kínai), melyekben egyáltalán nincs is ragozás, mégis meg lehet különböztetni igéket, főneveket, mellékneveket stb.
Mindez azt mutatja, hogy a különböző nyelvekben eltérőek lehetnek a szófajok ismérvei, sőt eltérő lehet a szófajok száma is.
Talán részben e sok bizonytalanság lehet az oka annak, hogy a Quirk-Greenbaum féle angol grammatika más elgondolás szerint osztályoz: azt veszi figyelembe, hogy bővülhet-e szám szerint a szóosztály újabb tagokkal vagy sem. Ennek alapján megkülönböztet nyitott és zárt szóosztályokat. Nyitott szóosztályba tartozik: a főnév, a melléknév, a határozószó és az ige; zárt szisztémájú szófajok viszont: a névelő, a névmások, az elöljárószók, az indulatszók és a kötőszók.
A magyarban a szófajok régi magyar neve beszédrészek. Ez a latin partes orationes tükörfordítása. A beszédrészek felsorolása és jellemzése a korai magyar grammatikákban latin minták szerint történt.
A mai magyar szófaji felosztások az említett három szempont (jelentés, alaktani viselkedés, mondatbeli szerep) együttes figyelembevétele alapján sorolják szófaji osztályokba a szavakat. Ez a következőket jelenti. 1. Jelentés szempontjából a szavak kétfélék. Egy részük konkrét fogalmi jelentéssel rendelkezik (az ír ige cselekvést, a piros melléknév tulajdonságot, a hanyatt határozószó állapotfogalmat fejez ki); más szavaknak nincs konkrét fogalmi jelentésük (de, valószínűleg, nem stb.). 2. A szó alaktani viselkedése egyrészt a szó toldalékolási lehetőségeit jelenti, másrészt a tőtani viselkedését. a/ Vannak olyan szavak, amelyek nem toldalékolhatók (és, a, volna, talán stb.), más szavak kaphatnak szófajuktól és jelentésüktől függően különféle típusú toldalékokat: képzőket, jeleket és ragokat (írás, írok írna; asztalos, asztalom, asztalnál; szép, szépek, szebben, szépen stb.). b/ A toldalékolható szavak töve maradhat változatlan a különféle toldalékok előtt (asztal: asztalt, asztalok; hajó: hajót, hajók, hajóban stb.), s változhat is a szó tőtípusának megfelelő módon (söpör: söpri; hó: havat; eszik: ettem, evés, étel stb.). – 3. A mondatbeli szerep is kétarcú. Jelenti a szó mondatban betöltött mondatrésszerepét és a szó bővítési lehetőségeit is. a/ Például a Péter ebéd után talán meglátogat titeket mondatban a meglátogat ige állítmány, a Péter tulajdonnév alany, az ebéd után névutós névszó időhatározó, a titeket személyes névmás tárgy szerepét tölti be; az után névutónak és a talán módosítószónak azonban nincs önálló mondatrésszerepe. b/ Egyes szavak bővíthetők tárggyal, határozóval vagy jelzővel, például: a könyvet olvas szerkezetben az olvas igének tárgyi bővítménye a könyvet, az iskolába jár szerkezetben a jár igének határozós bővítménye az iskolába, az okos fiú szerkezetben a fiú főnévnek jelzői bővítménye az okos. Más szavak semmiféle bővítményt nem kaphatnak (én, és, talán stb.)
A névmások
Csak főnéviek
| 1. | személyes névmás (én, te stb.) |
| 2. | birtokos névmás (enyém, tied stb.) |
| 3. | visszaható névmás (magam, magad stb.) |
| 4. | kölcsönös névmás (egymást, egymásnak stb.) |
Főnéviek, melléknéviek,
számnéviek, határozószóiak
| 1. | mutatók (az, olyan, annyi, ott stb.) |
| 2. | kérdők (ki?, milyen?, mennyi?, hol? stb.) |
| 3. | vonatkozók (aki, amilyen, amennyi, ahol stb.) |
| 4. | határozatlanok (valaki, valamilyen, valamennyi, valahol stb.) |
| 5. | általánosak (mindenki, semmilyen, semennyi, sehol stb.) |
Földi János Magyar grammatikájának szófaji felosztása, 1790
