A SZÓFAJOK (Keszler Borbála)
A SZÓFAJOK
(Keszler Borbála)
(Keszler Borbála)
A szavak szófaji osztályokba sorolásának problémája a nyelvtudomány legrégibb kérdése. Már az ókori tudomány fejlődésének korai időszakában megkülönböztettek névszókat és igéket, majd később Arisztotelész névszókat, igéket és partikulákat, azaz részecskéket is, melyek nagyjából a mai rendszerek ragozhatatlan szavainak feleltek meg.
A szófajok részletesebb osztályozását az alexandriai iskola dolgozta ki a Kr. e. 2. században. Dionüsziosz Thrax és Apollóniosz Düszkolosz, ennek az iskolának a legkiválóbb képviselői már nyolc szófajról beszéltek: 1. névszóról, 2. igéről, 3. melléknévi igenévről, 4. névelőről, 5. névmásról, 6. elöljárószóról, 7. határozószóról és 8. kötőszóról. – Ezt az osztályozást később a római grammatikusok is átvették. Később a névszót főnévre, melléknévre és számnévre bontották, a melléknévi igenevet pedig az igealakok közé sorolták. Ez a szófaji osztályozás került át sok európai nyelvbe, és vált fokozatosan hagyományossá.
A nyelvtudomány 19-20. századi fejlődése azonban egyre nyilvánvalóbbá tette ennek az osztályozásnak a fogyatékosságait és tökéletesítésének szükségességét.
Részlet Donatus Ars minorjának szófaji fejezetéből. Donatus grammatikája a 3. századtól a 15. századig az egyik legismertebb grammatika volt Európában, többek között V. László magyar király is ebből tanult
A szófaji rendszerezés problémái
A mai magyar nyelv szófaji rendszere
Szófaji változások Kettős szófajúság
