Grammatikai eszközök a mondatformálásban
Grammatikai eszközök a mondatformálásban
Az ősmagyar korban kialakult gazdag igeidő-rendszer fő vonásaiban alkalmas volt a latin igealakok fordítására is. Emellett a már meglévő igekötőink jelentése egyre elvontabbá vált, azaz a cselekvés befejezett tényére is képesek utalni. Az igeidők és az igekötők együttes használata az idő- és cselekvésviszonyok még árnyaltabb kifejezését tették lehetővé. A Halotti Beszéd „torkukat migé szakasztja wolá” szerkezetében a folyamatos múlt idejű igealaknak a cselekvés befejezettségére utaló igekötővel való kombinációja arra utal, hogy a cselekvés csaknem végbement.
A határozottság, már említettség jelölésére az ősmagyar kor kezdete óta állandó igény volt a nyelvünkben. Az általános (alanyi) és határozott (tárgyas) igeragozás kettéválása, majd a -t tárgyrag kialakulása mutat erre. Az Árpád-korban a gondolatok még pontosabban körülhatárolt megfogalmazásának igényére egy újabb nyelvi elem kezdett jelentkezni erre a funkcióra. Ebben az időben indul meg bizonyos mondatbeli, szövegbeli előfordulásokra utalva az az mutatónévmásnak a határozott névelővé való alakulása. Szerepe elsősorban a szövegösszetartás elősegítése. Névmási jellegének a háttérbe szorulásával egyre inkább azt fejezi ki, hogy a hozzá tartozó főnévvel jelzett dologról korábban már volt szó: ismert a beszélők számára. A névelő-előzmény, névmás-névelő korabeli állapotát jól illusztrálja a Halotti Beszédben előforduló hat gyümölcs szó, amelyek közül négy az az-zal van meghatározva. A négy az hangsúlyozottsága – és ez a mondatbeli szerepet is tükrözi – nem egyforma. Leginkább névelőnek a második az tekinthető: „ës ëwék oz tilwut dzsimilcstűl” azaz ‘és evett a tiltott gyümölcsből’. Ezen a helyen ma is határozott névelőt használnánk! – A határozott névelővel párhuzamosan indult meg a határozatlan névelő kialakulása az ëgy határozatlan névmásként is értékelhető számnévi előzményből.
A gondolkodás változását, mint változást indukáló erőt kereshetjük azoknak a mondattani változásoknak a hátterében, amelyekben az ősi igeneves szerkesztésmódot a (Halotti Beszédből ilyen pl.: „Ës mënd ...dzsimilcsiktűl mundá nekí ëlnië”) az analitikusabb, ám érthetőbb, sőt bonyolult összefüggéseket feltárni képes összetett mondat váltja fel. A Halotti Beszédben erre is van példa bizonyítván, hogy a régi és az új formák, funkciók egy nyelvi rendszeren belül ideig-óráig egymás mellett élnek: „Látjátok feleím ... mik wodzsmuk”. Az ilyen változások szükségképpen együtt jártak a kötőszórendszer módosulásával, bővülésével, a meglévő kötőszók funkcióinak gazdagodásával.
A korai ómagyar kor nyelvi változásai közül néhány a következő korszakban folytatódott és (többnyire) lezárult, míg annak egyes jelenségei már előbb megkezdődtek. A 14-15. század magyar nyelvtörténetére azonban főként már más változások a jellemzőek, tanúsítván, hogy a nyelv története ugyan szakadatlan átalakulások folyamata, ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyelvben mindig minden változnék. A teljes nyelvi rendszer állandó változása a nyelv egyik alapvető funkcióját, az ismereteknek nemzedékről nemzedékre történő hagyományozását veszélyeztetné.
)
A Gyulafehérvári Sorok 1310–1320 körül
