A reformkor betetőző szerepe
A reformkor betetőző szerepe
A reformkorban mondhatni véglegesen megszilárdult a magyar irodalmi nyelv szerkezete, s erre a folyamatra a maguk eszközeivel segítő grammatikusok mellett az anyanyelv iránt különös vonzalommal és cselekvőkészséggel bíró szépíróknak volt döntő befolyásuk. Sorukat még a századforduló táján Csokonai Vitéz Mihály nyitja meg, kinek költészete nyelvi gazdagságát a népi nyelvi értékek iránti nagy fogékonysága is táplálta. És a sor részben még a reformkorban kiteljesedik legnagyobb klasszikusainkkal: Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal, akik tollán a magyar irodalmi nyelv esztétikai szintje korábban elérhetetlen magasságokba emelkedik, kiteljesedve általuk anyanyelvünk minden értéke és szépsége. Klasszikusaink nyelve legtöbb vonásában már nagyon közel áll a mai magyar sztenderdhez, olyan, a nyelv egészét kevéssé érintő különbségekkel, hogy náluk még használatosak például a régmúlt idők (főként az elmenénk, látá, lőn-féle múlt), eléggé teljes az ikes ragozás (én eszem, ő ennék stb.), gyakoriak a határozói igenevek (elmenvén, látván stb.).
A reformkor szépirodalmi stílusának klasszikusaink magas fokú stílusérzékén nyugvó szépségeit lényegében nem homályosították el a kor úgynevezett bidermeier stílusának azok a jegyei, amelyek a felvilágosodás íróinak a „fentebb stíl” jegyében fogant finomkodásait túlzott irányban, meglehetősen elfajulva vitték tovább. E stílusban csak úgy röpködtek a lángérzemény, márványkebel, bájkorona, tündérkéj-féle szóvirágok, melyek sokszor csak a tartalom hiányait akarták pótolni efféle nyelvi eszközökkel.
Azért elsősorban a városok nyelvi fejlődésében már megjelennek a társadalmi nyelvi tagolódás csírái, így például az egyes foglalkozások szakszókincsének elemei. A nyugatról terjedő, valamint a hazai németség révén megismert művelődési hatások idegen, főként német kultúrszavak átvételét segítik elő elsősorban a magyar polgárság körében, de részben a vidéki népnyelvben is: ándung, bakfis, ceh, blúz, fess, fuszekli, kamásli stb.
Érdekes, hogy a nyelvi fejlődésben meglehetősen korán feltűnik az argó. Tolvajnyelvi szójegyzékeket már a felvilágosodás korából ismerünk, ilyesféle szavakkal, mint gágyi ‘arany’, leves ‘pénz’, fejes ‘úr’, fázik ‘fél’, gyertyáz ‘vigyáz’, kuksi ‘vásár’ stb.
A nyelvjárások persze az egész korszakon át változatlanul, zavartalanul élik a maguk táji tagolódással meghatározott életét, a magyar nyelvi sztenderd hatásáról velük kapcsolatban ekkor még szó nem lehet.
A beszélt nyelv ügye
Amennyire kialakultnak, megszilárdultnak tekinthetők a múlt század közepére írott, irodalmi nyelvünk fő normatív vonásai, annyira nem mondható ez el a beszélt magyar köznyelvről. Hogy nyelvünk sztenderdizációs folyamatában a magasabb szintű társalgási nyelv eléggé lemaradt az irodalmi nyelvétől, az a kor társadalmi viszonyaiból következik. Még Széchenyi is joggal panaszkodik, hogy felsőbb társadalmi rétegünk tagjai jóformán magyarul sem tudnak, nemhogy anyanyelven folyó színvonalas társalgást tőlük el lehessen várni. Fejlettebb városaink polgársága részben még csak ekkor kezd el magyarosodni, s a főváros mint kulturális-nyelvi centrum ekkor még csak éppen kezdi kifejteni nyelvileg kiegyenlítő, egységesítő hatását. Irodalmi nyelvünk növekvő befolyása a beszélt nyelvre az olvasottság terjedésével persze már működik, de lényegében csak a század második felében teremti meg véglegesen azt a beszélt nyelvi típust, amely a nyelvi sztenderd jegyeit egy normákkal átfogott, egységesebb és legalábbis potenciálisan követendő eszményként elfogadott magyar köznyelvet feltételezve tartalmazza.
Amennyire kialakultnak, megszilárdultnak tekinthetők a múlt század közepére írott, irodalmi nyelvünk fő normatív vonásai, annyira nem mondható ez el a beszélt magyar köznyelvről. Hogy nyelvünk sztenderdizációs folyamatában a magasabb szintű társalgási nyelv eléggé lemaradt az irodalmi nyelvétől, az a kor társadalmi viszonyaiból következik. Még Széchenyi is joggal panaszkodik, hogy felsőbb társadalmi rétegünk tagjai jóformán magyarul sem tudnak, nemhogy anyanyelven folyó színvonalas társalgást tőlük el lehessen várni. Fejlettebb városaink polgársága részben még csak ekkor kezd el magyarosodni, s a főváros mint kulturális-nyelvi centrum ekkor még csak éppen kezdi kifejteni nyelvileg kiegyenlítő, egységesítő hatását. Irodalmi nyelvünk növekvő befolyása a beszélt nyelvre az olvasottság terjedésével persze már működik, de lényegében csak a század második felében teremti meg véglegesen azt a beszélt nyelvi típust, amely a nyelvi sztenderd jegyeit egy normákkal átfogott, egységesebb és legalábbis potenciálisan követendő eszményként elfogadott magyar köznyelvet feltételezve tartalmazza.
Az első magyar tudományos folyóirat
