Az ortológia a mérlegen
Az ortológia a mérlegen
A Magyar Nyelvőr hadjárata elsősorban a nyelvújítás szabálytalanságai ellen irányult. A kor nyelvtudományának teljes fegyvertárát felhasználva mutatták ki a megelőző évtizedekben alkotott, tudásuk és hitük szerint nyelvünk törvényeivel ellenkező módon létrehozott szavakat. Az ortológusoknak feltétlenül igazuk volt például abban, hogy az úgynevezett igetöves összetételek (lőpor, hordágy, gyógyszer, rakpart stb.) szabálytalan alkotásúak, és jogosan támadták a koholt -da/de képzővel csinált szavakat is (óvoda, sütöde, tanoda, zenede stb.) Az erőszakos szóösszerántások révén keletkezett szavak ellen is méltán háborogtak (tanár = tan + ár[asztó], csipesz = csíp[ő] + esz[köz] stb.).
Az ortológusok egyik legfőbb vádja az volt a neológusokkal szemben, hogy nyelvünk természetes fejlődését megzavarták. E nézetük alapja az az Európa-szerte elterjedt nyelvtudományi felfogás volt, amely szerint a nyelv természeti produktum, törvényei a természettudományi törvényekhez hasonlók, tehát minden beavatkozás a nyelv életébe – amilyen a nyelvújítás is – káros és elítélendő.
De éppen ez a véleményük az, amely miatt joggal tehető fel a kérdés: igaz-e, hogy ortológusaink valóban csak az elődöktől örökölt nyelvállapot őrzésére, megtartására törekedtek?
Nyilvánvaló, hogy ennek éppen az ellenkezője volt a céljuk: ortológusaink koruk uralkodó, megállapodott nyelvszokását sok esetben igenis meg akarták változtatni. Vagyis nem kevesebbet akartak ők sem, mint a nyelvújítók; egy bizonyos néven már jól ismert dolgokat másképpen akartak nevezni (gyufa helyett: gyújtó). Ez akkori szókészletünknek számszerűen sem kicsiny, társadalmi fontosság tekintetében pedig nagyon is lényeges része lett volna. Ez a törekvés – még ha az ortológia mezében jelentkezett is – neológia volt a javából, ha neológián (ahogy szokás) a fennálló nyelvállapot, nyelvhasználat megváltoztatására irányuló tudatos munkálkodást értjük. S a századvégi ortológiát joggal értelmezhetjük így. A fentieket bizonyítandó következzék néhány adat Simonyi 1879-es Antibarbarusából.
Nyilvánvaló, hogy ennek éppen az ellenkezője volt a céljuk: ortológusaink koruk uralkodó, megállapodott nyelvszokását sok esetben igenis meg akarták változtatni. Vagyis nem kevesebbet akartak ők sem, mint a nyelvújítók; egy bizonyos néven már jól ismert dolgokat másképpen akartak nevezni (gyufa helyett: gyújtó). Ez akkori szókészletünknek számszerűen sem kicsiny, társadalmi fontosság tekintetében pedig nagyon is lényeges része lett volna. Ez a törekvés – még ha az ortológia mezében jelentkezett is – neológia volt a javából, ha neológián (ahogy szokás) a fennálló nyelvállapot, nyelvhasználat megváltoztatására irányuló tudatos munkálkodást értjük. S a századvégi ortológiát joggal értelmezhetjük így. A fentieket bizonyítandó következzék néhány adat Simonyi 1879-es Antibarbarusából.
Első helyen az elvetendő szó (keletkezési évszámával), utána a helyette ajánlott forma olvasható: adag (1831) = adat (egy adat leves, egy adatban veszi be az orvosságot); bőrönd (1786) = koffer, láda, utazó láda, bőrös láda; csillár (1831 előtt) = luszter; csomag (1846) = csomó, pakk, málha; csőr (1821) = orr, madárorr; előny (1843) = jó oldal, haszon, elsőbbség; erély (1798) = energia, erő, tetterő; építész (1834) = építő, építő művész, műépítő; érv (1816) = okadat, ok; főnök = fő, főember; gyógyszer (1826) = orvosság, szer, gyógyító szer; stb.
A lista csak éppen mutatvány az Antibarbarusból, de ennyi is elégnek látszik annak érzékeltetésére, hogy (40-50, sőt 100 éve használt szavakról lévén szó), az ortológusokról joggal állapították meg a mérsékelt (a nyelvújítás szertelenségeit egyébként szintén elítélő és folytatni nem kívánó) nyelvművelők, hogy az ortológusok (miként a régi neológusok) a nyelvszokást semmibe veszik.
A furcsa szerepcserének – hogy tudniillik az egykori neológusok védték a régit, s az ortológusok akarták az újat, az ettől eltérőt – természetesen megvannak a maga okai: a nyelvújítást megtagadni nem lehetett, de folytatni sem; legalábbis a régi értelemben nem. Márpedig a Nyelvőr első, harcos nemzedékétől követelt szóüldözés szabadjára engedése voltaképpen az egykori nyelvújítási harcok felelevenedését, visszatérését jelentette volna, csak éppen ellenkező előjellel. Hogy ez rendkívül súlyos következményekkel járt volna, azt jól látták és helyesen mérték fel azok a nyelvészek és írók, akik – nagy nyelvpolitikai bölcsességről téve tanúbizonyságot – a közönségtől sem kívánt „második nyelvújítást” meghiúsították, és az ortológiának – egyébként szükséges – tevékenységét a kor kívánalmainak megfelelő mederbe terelték.
A furcsa szerepcserének – hogy tudniillik az egykori neológusok védték a régit, s az ortológusok akarták az újat, az ettől eltérőt – természetesen megvannak a maga okai: a nyelvújítást megtagadni nem lehetett, de folytatni sem; legalábbis a régi értelemben nem. Márpedig a Nyelvőr első, harcos nemzedékétől követelt szóüldözés szabadjára engedése voltaképpen az egykori nyelvújítási harcok felelevenedését, visszatérését jelentette volna, csak éppen ellenkező előjellel. Hogy ez rendkívül súlyos következményekkel járt volna, azt jól látták és helyesen mérték fel azok a nyelvészek és írók, akik – nagy nyelvpolitikai bölcsességről téve tanúbizonyságot – a közönségtől sem kívánt „második nyelvújítást” meghiúsították, és az ortológiának – egyébként szükséges – tevékenységét a kor kívánalmainak megfelelő mederbe terelték.
Az ortológusoknak az a véleménye, hogy a nyelvújítás nyelvromláshoz vezetett, nemcsak nyelvi-nyelvészeti szempontból volt téves. Kazinczy korának eredményeire építve a magyar reformkor egy európai arányú, igényű és színvonalú nemzeti irodalmat, kultúrát, közéletet teremtett. Ezt az alapot érte támadás akkor, amikor az ortológusok Berzsenyi és Kölcsey, Széchenyi és Kossuth, Vörösmarty, Petőfi és Arany használta szavakat ültettek a vádlottak padjára; s nyilvánvaló tévedés volt a reformkor hatalmas nyelvi fejlődését a kiegyezés tájára bekövetkezett nyelvromlás okának minősíteni.
Az ortológusok e hibái miatt azonban nem szabad elfeledkezni a lényegről: a Magyar Nyelvőr múlt század végi mozgalma végeredményben kedvezően hatott nyelvünk fejlődésére.
