Az ortológusok és ellenfeleik
Az ortológusok és ellenfeleik
Szarvas Gábor és munkatársai lázas igyekezettel láttak munkához. A Nyelvőrnek úgyszólván egyetlen száma sincs, amely ne mutatna rá nyelvi helytelenségekre, idegenszerűségekre. A folyóiratban (a szerkesztő bejelentésének megfelelően) sok a nyelvtörténeti tanulmány és adalék, a leíró nyelvtani fejtegetés, a népnyelvi közlés. Ezek a nyelvtudományi érdeken túl az ortológusok legfőbb céljának bizonyítását is szolgálták: a nyelvújítás nem hasznára, hanem kárára volt nyelvünknek.
A helytelenségek megítélésében az ortológusok szigorú elvekhez tartották magukat: hibásnak minősítettek minden olyan újabb keletű szót, amelyben az alapszó és a képző mibenléte és viszonya nem eléggé világos, nem tökéletesen szabályos.
Ennek a követelménynek szigorú alkalmazása természetesen a nyelvújításnak százakra menő szavait sújtotta. Ám nemcsak a hibásakat: gyakran a kifogástalanok is veszélyben forogtak, még ősi szavak is, amelyeknek eredetét a laikus nyelvcsőszök nem ismerték fel helyesen.
A dogmatikus ortológia elleni tiltakozás nem késett soká: mind az Akadémiában, mind az újságokban többen is visszautasították a túlzó támadásokat, egyebek közt rámutatva arra, hogy a régi neológiának megvan a maga mentsége, mert nem ismerte az újabb nyelvtudomány eredményeit, de az ortológiának nem lesz mire hivatkoznia, ha merészségben túltesz a nyelvújítókon.
Az ortológusok azonban (minden tiltakozás és figyelmeztetés dacára) tovább folytatták harcukat, s működésük nem is maradt hatástalan: a Természettudományi Közlönyben például eredményes munka indult a természetrajz (különösen a növény- és állattan) szavainak megrostálására. – 1879-ben jelent meg Simonyi Zsigmond nevezetes Antibarbarusa is, melynek alcíme: „Az idegenszerű és egyéb hibás szavaknak és szerkezeteknek betűrendes jegyzéke a megfelelő helyesek kitételével”. A kézikönyv természetesen szigorú ortológus elveket követett, különösen a nyelvújítási szavak irtásában. (Később Helyes magyarság címmel jelent meg, bővítve, szigorán sokat enyhítve.)
Az Antibarbarusnak a Budapesti Szemlében megjelent szigorú bírálata hosszú vita kiinduló pontja lett Gyulai Pál és Szarvas Gábor között. Gyulai az irodalom nevében és érdekében tiltakozott az ortológusok diktatúrája ellen, rámutatva arra, hogy a nyelvújítás történeti tény, számolni kell vele, Szarvas viszont újabb érvekkel igyekezett bizonyítani a nyelvújítás kártevéseit.
Az ortológusok vezérének cikkei közül a Magyar Nyelvőr 1882. évfolyamában megjelent „Értsük meg egymást!” sorozat emelkedik ki, amelyben Szarvas megállapítja, hogy a szépírók és az ortológusok egyaránt ellenzik az oktalan újítást, de eltérő módon értelmezik a neologizmus fogalmát. Szerinte csak a szokatlan, a nyelvileg szabálytalan alakulatok tekintendők neologizmusoknak, s csakis az ilyenek keletkezését kell megakadályozni. A múlt neologizmusairól (= helytelen szóalkotásairól) úgy nyilatkozott, hogy közülük is megtarthatók azok, amelyek általános használatúak és hézagpótlók. – Ezzel a nyilatkozatával Szarvas Gábor jelentős elvi lépést tett a megegyezés felé, de a vita nem ért véget: a pótolhatatlan szavak tekintetében nem alakult ki egyetértés.
Az ortológus-neológus háború végének közeledtét Jovannovics Györgynek és Simonyi Zsigmondnak a Nyelvőr 1890-es évfolyamában megjelent tanulmányai jelzik. Igazságot osztanak mindkét félnek; elismerik mind az ortológia, mind a neológia jogosságát, szükségességét; rámutatnak a két irányzat túlzásaira; stb. – Némi utócsatározások után az 1890-es évek második felében a két irányzat harcai már nem folytatódtak tovább.
Simonyi Zsigmond nyelvvédő könyve, az Antibarbarus
